A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

III.Gyámintézeti ünnepély

24 üdvösség közönséges, a nagy tömeg számára kiszabott rendjével meg nem elégedett, annak az akkori egyház még csak egy utat tudott mutatni, mint a tökéletesség útját: a szerzetesi életet. Luther ezt az utat sem hagyta kipróbálatlanul. Szerzetes lett és az akkori szerzetesek között bizonyára nem volt egyetlenegy sem, aki a szerzetesség szabályait olyan komolyan, olyan szigorúan vette volna, mint ő. Napokig böjtölt és imádkozott szakadatlanul és az önsanyargatásban annyira ment, hogy sokszor teljesen kimerülten, eszméletlenül rogyott össze s mindezt semmi egyébért, csak azért, hogy Isten szigorú ítélete előtt megállhasson és lelke megnyugodjék! De megnyugodni nem tudott; hiszen most is csak a törvény és a jócselekedetek útján járt, a törvényből pedig mindig több követelést olvasott ki, mint amennyit saját erejéből teljesíteni tudott és feje fölölt állandóan ott látta függeni a kárhozat Damoklesz-kardját. Szegény, küzdő lélek, de sokat szenvedtél! Értünk is szenvedted, hogy teljességgel kitűnjék annak az emberektől kieszelt rendnek a hamissága, melyben nevelkedtél és mi könynyebben, biztosabban találjuk meg az üdvösségnek amaz Isten-rendelte útját, mely akkor még rejtve volt előtted! — Végre az isteni kegyelem megkönyörült Luther küzködő lelkén és világosságot gyújtott benne az evangéliom szavával, mely a bűnöst Krisztushoz hívja. Az evangéliom világosságában Luther zaklatott lelke egyszerre csak és mindjobban felismerte azt a boldogító igazságot, hogy az üdvösségnek az útja, az Isten ítélete előtt való megállhatás föltétele nem az, hogy az ember a saját erejéből, a törvény cselekedeteivel érdemli ki az isteni kegyelmet, hanem az, hogy alázatos töredelmes hittel, hívő bizodalommal ragadja meg és sajátítja el Isten végetlen, bűnbocsátó atyai kegyelmét, mely a Jézus Krisztusban jelent meg mindenek üdvösségére. „Szelíd, hatalmas égi zengzetek", a mi fülünkben olyan ismerten, olyan megszokottan hangzók, de akkor nem kevesebb volt ez, mint új felfedezése annak a régi evangéliomnak, melyet Krisztus apostolai hirdettek, de amely az egyház ú. n. igehirdetésében már rég elhallgatott, hogy a jócselekedetek és a szentek érdemei dicsőítésének adjon helyet. A tiszta, eredeti, evangéliomi Krisztus-hit új felfedezése és érvényrejuttatása — ebben áll tehát a reformáció lényegmagva és alapvető vallásos jelentősége. Végre ismét akadt egy önmaga és az Isten iránt föltétlenül őszinte lélek, aki a Jézus Krisztusban és a benne való hitben újra megtalálta az utat Isten szabad kegyelméhez. Mivel pedig ezt az utat akkoriban a tévelygések és visszaélések egész tömege takarta el a hívek serege előtt, ennek az útnak felfedezésében Lutherre nézve adva volt egyszersmind a reformátort hivatás. Vájjon ez a hatalmas lélek minden szerénysége és alázatossága mellett is magánál tarthatta volna-e azt a végetlen boldogságot, melyet Krisztus evangéliomában felfedezett? Hiszen ő maga mondja, hogy ennél a felfedezésnél úgy érezte, mintha egyenesen a paradicsomba jutott volna. A lélek ismét szabadon közlekedik Istenével, csak egy lévén a közbenjárója, kit Isten maga rendelt: Krisztus, az Isten-ember. Ezzel a kiváltságos papság és a szentek közbenjárása azzal az egész egyházi rendszerrel együtt, mely