A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

III.Gyámintézeti ünnepély

22 így tudnánk ünnepelni, akkor ünneplésünk vége a kiábrándulás volna, mert az ünneplés után minden valódi erőgyarapodás nélkül kellene visszatérnünk a jelen küzdelmeihez. Épen a reformáció szelleme, ha nem vékonyodott közöttünk hazajáró lélekké, másra ösztönöz és mással kinál meg bennünket és én azt hiszem, hogy az a mindenható, bölcs és jóságos Isten, aki ezt a különben oly szomorű esztendőt annyi gyümölcsérlelő, szivélesztő napsugárral áldotta meg, amennyi már emberemlékezet óta nem érte ezt a szegény földet, a reformáció emlékünnepével is épen e szomorú időkben akar bennünket megáldani, hogy végkép el ne csüggedjünk és szerető gondviselésének ezen intézkedésével arra szólít fel bennünket, hogy gondolatainkkal olyan mélyre szántsunk, ahol megtaláljuk a reformáció emlékünnepének a jelennel való kapcsolatát, ahol a hálás emlékezet eleven erővé alakul s belső, szellemi egységet teremt jelen, múlt és jövő között. Ezt a kapcsolópontot annál biztosabban találjuk meg, minél mélyebben hatolunk bele a reformáció szellemébe, lényegmivoltába, minél teljesebben értjük meg szellemi tartalmát és jelentőségét. Mit akart a reformáció? Mi az a legfőbb érték, mellyel az emberiséget megajándékozta? Miben áll legsajátosabb jellege és jelentősége? Könyveket lehetne irni és irtak is már erről a kérdésről, de a felelet helyessége — szerencsére — nem a tárgyalás terjedelmétől függ. Ha a reformáció sajátos jellegét, szellemét és jelentőségét igazán meg akarjuk érteni, akkor Luther lelkébe kell elmélyednünk. Igaz, a reformációnak is megvannak sajátszerű feltételei a korviszonyokban; de vájjon el tudnánk-e képzelni a reformációt Luther páratlan egyénisége nélkül? Az ő egyénisége, lelki története nemcsak a tizenhatodik századbeli reformációnak, de minden valódi reformációnak igazi paradigmája. Mert amit ő a reformáció munkájával a világban keresztülvinni törekedett, azt előbb saját szívében-lelkében élte át és csak azután lépett a nyilvánosság elé, miután isteni hivatását födözte fel abban, hogy másokkal is közölje azt, ami boldogító valóságként saját szívét-lelkét eltöltötte. És vájjon miben állott az a nagy élmény, amely Luther Mártont reformátorrá avatta? Lehetetlen fel nem ismernünk, hogy ez az élmény alapjellege szerint sajátszerűen vallásos élmény volt. Luther nem az az emberhatvány, nem az az Uebermensch, aki szertelen hatalomvágytól eltelve saját egyéni akaratát parancsolja rá környezetére, nern kulturapostol, nem eszmekergető reformer, nem is szabadsághős vagy népvezér a szó közönséges értelmében, hanem elsősorban és gyökeresen vallásos egyéniség, a hit ama nemes harcának harcolója, a hit embere és a hit apostola. A hit körül és a hitért, a hitnek igazságáért, semmi egyébért, csak ezért folyik Luther egész életharca, előbb a kolostori élet csendes magányában, majd a nyilvánosság széles porondján. Ezt az óriási, nagyszeiü küzdelmet nem kisérhetjük elejétől végig. Csak azt a középponti vallásos élményt vehetjük röviden szemügyre, amelynek folytán Luther a fennálló vallásos-egyházi renddel ellentétbe került és reformátorrá lett. Ennek a nagy élménynek valósághű rájzolásától