A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

I. Gyermekistentisztelet

14 Folytathatnánk még ezt s még tovább beszélhetnénk arról, hogy szeressük templomunkat, egyházunkat s azokat, kik egyházunk kerítésein belül vannak, szeressük hitsorsosainkat s ezek közt különösen a szegényeket, elhagyatottakat. De az idő rövid s úgy érzem, hogy ma, ezen ünnepélyes alkalommal egy-két szót még azokról is kell szólnunk, akik hazánk kerítésein, kőfalain belül s annak hős vérrel jelölt határain kívül vannak, vitéz apáinkról, testvéreinkről, fiainkról, kik bennünket annyira oltalmaznak s védenek, hogy mi itt nyugodtan ünnepelhetünk. Úgy érzem, hogy egy-két szót még szólnunk kell arról, hogy szeressük hazánkat s szeressük honfitársainkat. A haza s honfitársaink most különösen rászorulnak szeretetünkre, mert ők most tényleg olyanok, mint az az ember, akit ott a jerichoi uton a rablók kifosztottak s félholtra vertek. Nem szükség, hogy most bőven ecseteljem előttetek szegény magyar hazánknak s számtalan honfitársunknak igazán szomorú, siralmas helyzetét. Tudjátok, hogy bősz ellenségeink már negyedik esztendeje tábort járnak hazánk körül. Tudjátok, hogy már százezrek és százezrek elestek a haza védelmében, hogy megszámlálhatatlan sok vér folyt odakint a harctereken s megszámlálhatatlan sok könny idebent. Tudjátok, hogy a szívfájdalom s a nyomorúság mennyi sóhajjal ostromolja az egeket. Kedves fiaim, leányaim ! Ily sok nyomorúságra, szomorúságra csak egy orvosság van, a szeretet. Ha valamikor, úgy most meg kell szívlelnünk szent igénket: „Fiacskáim, ne szeressük egymást csak beszéddel és nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal." Nem elég most szép, vigasztaló szavakat mondani, nem, most tettek kellenek, most meg kell közelíteni a nyomort, letörölni a szenvedők arcáról a könnyeket, szeretettel ölelni magunkhoz a sebzett sziveket, Most úgy kell tennünk, mint a vándormadarak, melyek vándorutjukban különösen a széles, mély tengeren át egymást segítik, egymást támogatják. Egyik római császár (Titus) elveszettnek mondta azt a napot, amelyen semmi jót se tett. Vigyázzunk, hogy a mi napjaink ne vesszenek el! Használjuk ki különösen ezeket a háborús napokat a jótékonyságra ! Mindjárt, mikor a háború kitört, rámutattunk itt a templomban s az iskolában arra, hogy hogyan és mint szolgálhatnak már a gyermekek apró szolgálatokkal a hazának s hazánkért küzdő, vérző katonáinknak. Nem akarom ezt most megismételni. Csak azt akarom mondani, hogy mennél tovább tart a háború, annál több alkalom kínálkozik arra, hogy megmutassuk, hogy mi ezer sebből vérző magyar hazánkat s annak sokat nyomorgatott népét nemcsak beszéddel és nyelvvel szeretjük, hanem cselekedettel és valósággal. Mutassátok ezt meg ti is. Ti tehetős szülőknek gyermekei, ajánljátok a hazát s annak nyomorgó polgárait jó szüleiteknek segítségébe s hozzátok meg magatok is filléreiteket a haza oltárára. S ha olyan szegények volnátok, hogy egyetlen egy fillért sem áldozhatnátok a haza oltárán vagy egy-egy falat kenyérrel se csillapíthatnátok sok honfitársunk éhségét s ha olyan gyenge volna a ti karotok, hogy semmiféle a haza szolgálatában álló munkát még el nem végezhetne, szivetek elég erős ahhoz, hogy e hazáért s e haza