Molnár Rudolf: A finn evangéliomi mozgalom előzményei és kialakulása (Budapest, 1948)

I. Fejezet. Egyetemes egyháztörténeti háttér

Adiaforonokban Spener mérsékeltebb irányt képviselt, mint követői.

1

2 Francke ugyanis minden szórakozást elítélt.

1

3 A kutatók különbözőképpen vélekedenk a pietizmus és a kezdeti lutheranizmus viszonyát illetően. Ritschl pl. azt állítja, hogy a pietizmus visszatérést jelent a római katolikus életeszményhez,, s azt a kálvinizmus és a keresztséget megismétlő mozgalmak közvetítésével sajátította e!. Jelei: a lutheri hivatáselv elvetése, az adiaforonok megítélése és a misztika gyakorlása.

1

4 Igaz, hogy Spenernél még nem fedezhető fel a misztikához való közeledés, hiszen istentiszteletnek tartotta azt a naponkénti szolgálatot, melyre ki-ki elhívatott. De megvoltak nála azok az indító okok, melyek a továbbiakban a lutheri iránytól egészen idegen irányba vezettek.

1

5 Az ecclesiola elődjének felelne meg az a devoció, mely a windesheimi kongregáció kolostorában élő testvérek közösségi életét felvirágoztatta.

1

6 Másfelől viszont a pietizmust lényege szerint lutheránus kegyesség! mozgalomnak fogadták és ismertéle el, benne az individualizmus és laikus vallásosság előtörhetett lutheri talajon. Ez nem annyira a tanítást, inkább az életet érintette. A tapasztalati vallásosság hangsúlyozásával mintegy befejezettnek látta a reformáció által kezdeményezett fejlődést. Ritschl kétségtelenül túlzott, mikor a pietizmusnál mindenben római katolikus tendenciát vélt felfedezni. Aligha tételezhetjük fel, hogy a lutheránizmus lényegéhez feltétlenül hozzátartozik a szeszesitalok és a tánc megengedése. Az ecclesiola-gyakorlatot helyeslő felfogásnak pedig kétségtelenül van mire támaszkodnia Luthernek a lelki-papságra vonatkozó mondásaiban. Határozottan kiemeli ez a felfogás egyrészt, hogy a keresztyénség és a világ között határvonal van, másfelől ismét előtérbe kerül az evangéliumi vallásosság már feledésbe ment fontos következménye. Viszont az is igaz, hogy a pietizmusban nagy jelentőséget tulajdonítottak az adiaforonoknak, és így a megigazulás tanítása az azt megillető középponti helyről valójában háttérbe került.

1

7 Mindezek következtében természetszerűleg megvalósulhatott a törvénycselekedetből származó önelégültség. A pietizmust, mikor erkölcsi törekvéseinkre, mint a vallásosság biztos kritériumaira irányította figyelmünket,, az a veszély fenyegette, hogy az ideges önvizsgálat örvényébe kerül, ha nem akar megmaradni a puszta törekvéseknél, azok hiányos teljesítését figyelmen kívül hagyva. A bűnbánat gyakorlásának előírása, valamint az azzal járó küzdelem sematikus meghatározása szükségszerűen a gyötrő érzések erőszakos növeléséhez vezetett. Mivel a megigazulás és az új élet elválaszthatatlan :

2 Rilschl. i. m. II. 174. 1. ., II. 261. 1. 1

4 „ I. 9. 18. 19. 24. 30. 33 . 71. 77. 190—194. 491. 543. I. >' „ II. 97—102. 1. V. ö. Ruutl-I, i. m. TA 1905, 322. 1. " ., I. 344. 1. " „ I. 150—152. 1. 11