Kovács Sándor: A magyar evangélikusság föld- és néprajzáról (Sopron, 1930)
6 vészibb és gazdagabb maradt liturgiája, mert ennek megtartására jórészt maga a templom művészete és hagyománya kötelezte. A Felvidék nagyszerű dómjai (Kassa, Lőcse, Pozsony stb.) jó ideig protestáns templomok voltak s a puritanismus, ha változtatott is a szertartásokon, nem jutott el a képrombolásig. Ahol történt templomrombolás, az pusztán a háborús, garázdálkodó szenvedély műve. A késmárki, garamszegi, isztebnei, lestinei fatemplomok művészi remekek. A liturgia gazdagságára vall az az érdekes jelenség, hogy a garamszegi evang. templomban az egyházi év különböző szakai szerint nem csupán az istentisztelet több alkateleme 0 a templom, oltár, szószék külső dísze változik, hanem az üdvtörténet eszmekörét követve változik az oltárkép is. Viszont az Alföldön, főkép a török uralom hatásaképpen eltűnt a kereszt a templomok tornyáról s Ά temetőkből is, ahol az egyszerű fejfa helyettesítette, noha a schweizi reformáció nem volt ellensége a keresztnek. Míg az Alföldön a szigorú orthodox lutheránusok is alkalmazkodtak a helyi hagyományokhoz, mely a török világ idején szilárdult meg, a dunántúli részeken a kereszt volt az uralkodó jelvény. Itt-ott szórványosan, a XVIII. század utolsó tizedeiben épült templomok tornyán, II. József és II. Lipót iránt való hála bizonyságaképpen feltűnik a kétfejű sas. Ugyanezen érzelmi forrás táplálja azon eléggé gyarló s inkább történeti, mint költői értékű versezeteket, amelyek a hosszú elnyomás után a Királyhágótól Dévényig hazaszerte születtek. Agömörmegyei csetneki középkori templom, amelyet már rég műemléknek nyilvánítottak, mai napig az evangélikusok kezén van s bizonyára még más példákra is akadni. II. A magyar evangelikusság életében mindezen felsorolt tényezőket fölleljük, ámbár hatásuk ereje különböző fokú. A hazai evangelikusságot négy nép alkotta: a magyar, a német, a tót és a vend. Egyéb fajú hívekből számbavehető lélekszám nincsen, sőt mondhatni szórványos jelenség, ha itt-ott előfordul. HíveinK között nincsen sein örmény, sem ruthén, sem szerb, sem horvát, sem oláh. 1868-ban még a
