Kovács Sándor: Madách történetszemlélete (Pécs, 1940)

17 egyáltalán nem volt reá nézve életkérdés; az egyház teljesen beleolvadt az államhatalomba, annak részévé és eszközévé lett, tőle kapta tekintélyét, fényét és hatalmát. Puszta ékítményül szolgált az állam épületén, amellyel együtt emelkedett és dűlt romba. Keleten hamar elcsendesült, majdnem zátonyra jutott az egyházi élet; megszűnt mozgalmassága, egyszerű életformává zsugorodott, amelyhez hívei minden erkölcsi kötelék nélkül, megszokásból épp úgy alkalmazkodtak, mint a hideghez vagy meleghez, Minden intézmény volt és forma. A dogmatikai és kultuszviták befejezése után a nyugalom és mozdulatlanság lett a természetes életrend, mely minden szabadságtörekvést elfojtott, viszont a nyugati egyház mindvégig megőrizte mozgékonyságát és a fejlődés tehetségét. A keresztyénség Nyugaton mindig inkább az egyéni élet ügye volt, keleten inkább a közösség életéé; nyugaton az érzelem állandó hullámzása biztosította az egyház életének lüktető elevenségét, — mindig voltak elvi vitái, — keleten a tan annyira megkövesedett, hogy szinte kőbe lehetett volna vésni, mint a tíz parancsolatot, vagy a jog ősszabályait; végre az orthodoxia eszméjének, tehát a hitcikkek változhatatlanságának szenteltek ünnepet. A nyugati egyház érzelmi hullámzása tévedhetett hamis nyomra, de mindig élet maradt. Madách a szellemtörténeti vizsgálat magaslatáról nézte a keresztyénség két ágának életét és fejlődése barázdáját. Keretválasztása nem véletlen, sem szeszély, hanem a jelenségekben isteni nyomokat látó történeti észlelés eredménye. Nem elégedett meg a sokszor csalóka felszín ismeretével, hanem lehatolt a látható jelenségek kútfejéig s a történelmi valóságok szövevényében fölismerte az örök érvényű, isteni rendelésen alapuló történelmi igazságok vezérfonalát. Ez avatja az Ember tragédiáját a költői, történetbölcselői és prófétai látás csodaszép harmóniájának fenséges költeményévé.