Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

4 dikáltam a kistemplomban, hogy az Isten igéje Pozsonyban necsak német és tót nyelven, hanem magyarul is hirdettessék. Ha most, ötven esztendő múltán a befutott életpályára visszatekintek, talán nem lesz érdektelen, ha megfigyeléseimből egyet-mást vázlatosan feljegyzek. Régente több volt a theológusok között a történeti hagyományos név, mint ma és így anás volt hajdan a theológusok közszelleme is, mint amilyen nia. A légi papi családok gyermekei atyafiakként találkoztak a theológián és az atyafiságos együvétartozás lelkét a többiekbe is átplántálták. Ezért a theológusok nem annyira pajtásokként vagy kollega urakként, hanem testvérekként éltek együtt a theológián is. Akkor még nem voltak internátusok és ia theológusok szanaszét laktak a város polgárainál, mégpedig nem is a vagyonosoknál, hanem a diáktartásra szoruló szegény özvegyeknél vagy iparoscsaládoknál, de azért a családias szellem és a testvéri összetartás nagyobb volt közöttük, mint amilyen ma. Hajdanában legtöbb esetben a családi kör által beoltott és örökségül adott komoly vallásosság s a nyugodt és istenes élet megszokása és vágya vitte az ifjakat a lelkészi pályára. Engem is ez az interna vocatio vezetett a papi hivatás vállalására. És nem egy társammal találkoztam ott, akiben hasonló gondolkodás élt. Nem mondom, hogy minden theológusban megvolt a választott életpályára való lelki arravalóság vagy belső kényszerrítés, azt sem állítom, hogy régente is nem akadtak a theológusok között léha gondolkodásúak, de azt állítom, hogy a theológiai intézetekben általában véve egyházias szellem uralkodott. Azt sem mondhatom, hogy a theológián megtaláltuk volna mindazt, amit kerestünk, vagy amire vágyakoztunk és bizony sokszor feltámadt bennünk a csalódottság érzése és nyugtalanított a kételkedés lelke, de az Isten igéje mindig