Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

36 ház képviselői egyetemes gyűléseinken is megszólaltak, a lutheránus világgyűlés elnöksége egyik ülését Budapesten tartotta meg s végül, hogy a Meie meghívására a finn és észt evangélikusok képviseletében száznál több hittestvérünk tett nálunk hivatalos látogatást. Az elmúlt ötven esztendő tehát gazdagabbá tett bennünket a külföldi testvérekkel való ismerkedésben, sőt összesimulásban. De hadd szálljon vissza tekintetünk belső viszonyainkra. ötven év távlatából úgy látom, hogy egyházunkban élénkebb lett az egyházi élet. Élénkebb, de talán nem olyan családias. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban a templombamenetel valami különleges ünnepi hangulatban történt. Igaz, hogy akkor is meg volt az a ferde felfogás, hogy az öregembernek való a templom. A hatvan év körüli emberre azt mondták: ideje, hogy végre Istenhez térjen. És pl. a reggeli istentiszteleteken, amelyet régebben mindenütt mindennap megtartottak, többnyire csak a gazdálkodást már fiaiknak átadott idősebb férfiak és a napi bevásárlást és hírközlést végző idősebb asszonyok látogatták. Sajnos, hogy a mindennapi reggeli istentisztelet szinte országszerte megszűnt. Hogy miért, annak fejtegetésébe bocsátkozni nem akarok. A vasárnapi istentisztelet azonban ma talán mindenütt népesebb, mint régente volt. És amit örömmel tapasztalhatunk, az istentiszteleteiket nemcsak az öregek, hanem a középkorúak, sőt az ifjak is szépen látogatják. Ε tekintetben igen előnyös volt a gyermekek vasárnapi iskolába való járatása és az ifjúsági egyesületek működése. Számtalan esetben hallottam és tapasztaltam, hogy a Bibliához és templomhoz szokott gyermek a szüleit is buzgóságra bírta. De az élettel való küz'ködés megnehezülése is sok embert odavezet az Úr lábaihoz, hogy gondját lerakja és kitartást merítsen. Ε külsőleg igen kedvezőnek látszó buzgólkodás mellett azonban meg kell látnunk az árny-