Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

19 mertetni és tisztelendő voltát igazolni. A címkórság is beütött lelkészi karunkba. Régente a főtisztelendő címet csak egy ember viselte, a püspök; a nagy tiszteletű cím csak az espereseket és a theológiai tanárokat illette meg, a többi lelkész pedig kivétel nélkül tisztelendő volt. Ma már a segédlelkészék is szívesen eltűrik, sőt közülük egyesek meg is követelik a nagy tiszteletű cíimet. Pedig a címekkel nem leszünk nagyobbak és többek, mint amilyenek vagyunk. De meg a lelkészeket egyedül csak az Isten veti majd mérlegre. De még az emberek előtt is a lelkész értékét és mértékét egyedül csak a végzett munka minősége, a hit mélysége és a szeretet gazdagsága határozza ínég. Persze sokat ártott ezen a téren az államkormánynak a címosztogatása, minek következtében a méltóságos és a nagyméltóságú urak már nem is szeretik, ha őket tisztelendőnek mondják és tekintik. Ugyancsak fájó tárgya az emlékezésnek, ha az ifjabb nemzedéknek az öregebbekkel szemben való .magatartását figyeljük. Régebben egész természetes és magátólértetődő volt annak a bibliai parancsnak megtartása, hogy becsülje meg mindenki az előtte járókat s az idősebb előtt keljen fel és annak orcáját becsülje meg. Ma a kor helytelen szokása a lelkészek társadalmába is befészkelődött, amennyiben az ifjúság nem azzal a tisztelettel és tartózkodással viselkedik az idősebbeik és az előttejárók iránt, mint amilyennel ötven évvel ezelőtt mi viselkedtünk. ,· ötven év távlatából azt is meglátja az ernher, hogy régebben az evangélikus lelkészi kar egészen egységesnek volt mondható. Hitvallási alapon semmiféle választófal nem volt közöttük, legfeljebb a pánszlávisztikus mozgalmak idéztek elő időnként egy-egy kis ellentétet, de soha sem lettek hadviselőkké. Régebben is voltak liberális és ortodox árnvalatii lelkészek, de ez az egyéni állásfoglalás nem vert éket közéjük és neon is bontotta meg sem az egyházközségek, sem az 2*