Raffay Sándor: A magyarhoni evangélikus liturgia történetéhez (Budapest, 1933)

Az istentisztelet helyes rendje

77 tiszteleti szokásainak niássial való felcserélése, ugyanolyan nehéz ma is a túlzottan egyszerűsített megszokott istentiszteleti forma átalakítása. Ez az oka, hogy a bányai egyházkerület 1910-ben megállapított istentiszteleti rendje még ma sem általános. Az egyetemes egyház liturgiái bizottsága még ma is a tanulmányozás mezőin mozog, a többi kerület pedig alig foglalkozik e fontos kérdéssel. A lelkészek tetszés szerint váltogathatják és végezheik az istentiszteletet. Pedig a .református testvérek is jónak látták már az istentisztelet formáinak megváltoztatását. Okosan tették, mert a csak értelemnek szóló ráhatás mellett a kedélyt sem szabad szomjasan hagyni. Ok megalkották új liturgiájukat és zsinati végzéssel egyik napról a .másikra kötelezővé tették. Nálunk meg egyes egyházak vagy lelkészek kényelemszeretete miatt máig is a kálvinista, de általa is elhagyott és megváltoztatott rendet gyakorolják. Az evangélikus istentisztelet menete így épül fel: A poros világból, gondok özönéből tér be a küzdő ember az Isten házába, hogy ott háláját kiöntse, vagy hogy bizalommal és erővel teljék meg a lelke. A harang hívogató hangja megrezzenti belső világa nemesebb húrjait. Az igazi áhítat igazi érzésének szomjúságával indúl útjára. A templomban még a csend ül. De elhallgat a harang, felzúg az orgona. Majd belép a lelkész, kit a gyülekezet felállva fogad. Az orgona is elnémul, mert a lelkész az oltárhoz lép, ott térdre áll, kezdődik az istentisztelet. A lelkész maga is ember, bűnös ember, aki. méltatlanságának alázatával és szent szolgálatának lenyűgözésével lép Isten elé. Ezért borúi térdre. És mert az ő kiváltságos tiszte, hogy az istentiszteletet rendezze és vezesse, ő kezdi meg az Isten előtt való jelentkezést. A felállva némán váró gyülekezet azonban az első szavak után örömmel ós alázattal folytatja a lelkész által megkezdett éneket. Az orgona kísérete itt el is maradhat, de talán szebb, ha biztosítja a harmóniát. (Imádandó Isten... Uram, ím megjelentünk...). Az énekvers után a lelkész térdenállva marad és elmondja a lépcsőimát, melyben szinte engedélyt kér Istentől, hogy előtte megjelenhessek. Csak ezután megy be az oltárhoz és ott áll, míg a gyülekezet az első rövid éneket elénekli. így a lelkész is, a gyülekezet is előkészült már lélekben az Istennel való találkozásra. Kikapcsolódtak a világból, megjelenhetnék Isten előtt. Az ének után a lelkész megnyitja az istentiszteletet: Az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében! A gyülekezet áhítattal helyesel: Ámen, ámen, ámen! A lelkész most az Úrhoz fordul: „Uram szeretem a te házadban való lakozást". . . A gyülekezet pedig hozzácsatlakozik a komoly vallomással: „Tenálad keresek, szent Isten, segedelmet!".. . Miután így a lelkész és a gyülekezet, mint az Istent együttesen tisztelni kívánó hívek találkoztak Isten előtt, a lelkész a gyülekezetet