Raffay Sándor: A magyarhoni evangélikus liturgia történetéhez (Budapest, 1933)
Az istentisztelet helyes rendje
75 csak azzal, hogy az Istenre vágyó lélek az énekben és az imában feltárja önmagát, hanem azzal is, hogy új és nemesen tiszta hangulatokkal gazdagszik meg a közös áhítat szent perceiben. Az egyház életérdeke, hogy istentisztelete külső formáiban és belső értékében kielégítse a híveket és az evangélium élő és éltető szellemét necsak képviselje és megszólaltassa, hanem be is oltsa a hívők lelkébe. Az istentisztelet rendeltetése az építés. Építenie kell az egyes hívő lelkén át az egyházat és. az Isten országát. Ezért kell az istentisztelet minden egyes részletét méltóságossá, igazzá, bensőségessé és vonzóvá tenni. Az egyes gyülekezet ugyanazzal a kötelezéssel áll a hívőivel szemben, amely az egyház egészét a céltudatos, építő munkára kötelezi. A hívőket szent egységbe kell forrasztania és az evangéliummal Krisztus hű, öntudatos és harcos táborévá kell alakítania. Istentiszteletét úgy kell tehát berendeznie, hogy annak minden részlete kielégítse azt a szent vágyódást, amely a híveket az oltár köré csoportosítja és építse azokat a lelkeket, amelyek épülés vágyával lépik át a templom küszöbét. A lelkész, mint az Istennek való szolgáját vezetője és rendezője, lélekbevágó munkát végez, mikor az istentiszteletre vállalkozik. Valami emberfeletti nagy hivatást tölt be, mikor az oltárhoz vagy a szószékre lép. Nem szabad hát önmagát, hanem csak az Ur üzenetét prédikálnia. Nem szabad a maga egyéni nézeteit, hanem csak az Ur bölcsességét ajkára vennie. Nem is szabad csak a tulajdon egyéni hitét a gyülekezet elé vinnie, hanem a hívek egyező hitének és az egyház hitvallásának hűséges és igaz szószólójául kell bizonyulnia. A lelkész és a hívek serege együttesen tartja az istentiszteletet, miért is leghelyesebb, ha csak ez a kettő szerepel benne. A kart is be lehet ugyan vonni, de helytelen, ha az a gyülekezeten teljesen kívül állónak látszik. Hogy a lelkész énekelve végzi-e az istentisztelet reá eső részét vagy érthető közönséges beszéddel szól a gyülekezethez, a dolog lényegére nézve teljesen mellékes. A fő, hogy az istentisztelet fontos és nélkülözhetetlen elemei mindenütt meglegyenek és ugyanazok legyenek. A történeti folyamat az istentisztelet formáját illetőleg sohasem volt azonos, de vitán fölül áll, hogy evang. egyházunk kezdettől fogva mind maiglan az istentisztelet egységesítésére törekedett. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a liturgius istentisztelet a lelkész magánénekével tarkított közös buzgólkodás. A liturgia maga az egységes, logikusan felépített istentisztelet, mint az Istennek nyilvános szolgálata és tisztelete. A liturgia tehát nem rész, hanem maga a szolgálat, vagyis az egész egységes szent cselekedet. Ebben lehetnek éneke* részek is, de nem ezek a fődolgok. Kétségtelen, hogy a régi gregoriánus formákat az istentisztelet énekes részeiben újból uralkodóvá tenni nem lehet. Még a német és a tót liturgia sem tartja ma már a régi formákat. A magyarnyelvű gyű-