Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-25 / 13. szám
iskolai példáját látom a törvénytelen épülésnek (illegitime Erbaulichkeit). Jákobot éjjel megtámadja egy idegen, aki küzködik vele és kificamítja Jákob csípőjének forgócsontját. Jákob az erősebb, erősen tartja az útonáUót, úgy hogy ez hajnalhasadtakor elbocsátásáért esedezik. Jákob ellenben emberfölötti lénynek tartja és áldását kéri. Az ismeretlen, elbámulva Jákob erején, megkérdi nevét és Izráel melléknevet adja neki. Jákob viszonozza a kérdést, de nem kap feleletet. Mikor a nap főikéi, a lény eltűnt és Jákob sántít. Az teljesen világos, sőt a tudomány bírói széke előtt nem is kérdés többé, hogy ez egy erősen politeisztikus monda, nem épületes elbeszélés és itt ima-küzdelemről szó sincs / De az régi, építő magyarázat a pedagógus számára csalogató és úgy látszik, mintha az elbeszélés nem is passzolna vele túlságosan kedvetlenül. De ez csak látszat s ezt az illúziót akarnám én lerombolni. A textussal szemben köteles hűséget kellene megtagadni az első szótól az utolsóig, hogy az imaharcot kinézzük belőle. És most már nem élünk többé Origenes korában. Mert: I. „tusakodik vala ővele egy férfiú“, ha ima-harcról volna szó, így kellene lennie: „tusakodik egy lénnyel, vagy még jobban: Istennel“. 2. Az ember „illeté az ő csípőjének forgócsontját“ imaharcban lehetetlen. 3. A férfi igy szólt: „Bocsáss el engem, mert a hajnal feljött“. Ez ima-küzdelemben kétszeresen értelmetlen lenne, nfert Isten igazán nem mondaná az embernek, aki őt imádva megragadta: „Bocsáss el engem“ és mi köze a hajnalnak az imádsághoz, nem szabad vagy nem lehet a közelgő hajnallal tovább imádkozni? 4. Az idegen ember kérdi: „Hogy hívnak? Isten tudja, hogy hívják az őt imádókat. 5. Jákob megkérdezi Isten nevét. Bár a görögök emeltek oltárokat „az ismeretlen istennek“, de hogy valaki szenvedélyes imában Istennel küzködjék, kinek nevét ne tudja, el gondolhatatlan. Ezek inkább külsőleges momentumok. De még inkább azt hangsúlyozom, hogy ez az elbeszélés építően értelmezve kegyesség nélküli elbeszéléssé lesz. Különösen ezek a mondatok: „És midőn a férfi látta, hogy erőt nem vehet rajta“ és „te istenekkel és emberekkel viaskodtál és diadalmaskodtál fölöttük“.* Ima-küzdelemben az ember diadal- maskodhatik önmaga felett, de semmi szín alatt Isten felett. A üecsemane küzdelemben nem Isten a legyőzött, hanem Jézus diadalmaskodott önmaga felett. Értékes hát pedagógiai szempontból Jákob küzdelmének épületes magyarázata? Még annak is, aki e kérdésre igennel felel, gondolnia kellene nemcsak az iskolás gyermekekkel szembeni pedagógiára, hanem az ifjú theologus nemzedékkel szembeni pedagógiai kötelezettségre is. Aki halottá, Gén. 32. exegezisét, mint ahogy pl. Gunkel tárgyalja „Genesis“-ében és arra van utalva, hogy az elbeszélés összes jellemző momentumait figyelmen kívül hagyja, hogy olyasvalamit hozzon belőle elő, ami nincs benne, hogyan őrizheti meg szilárdon * A magyar bibliában tévesen így fordítva: Mert ha Isten ellen diadalmas voltál, az emberek ellen is diadalmas leszesz. Egész helytelen visszaadása a héber szövegnek! 196 szivét, egyenes lelkét? — Mit kezdjünk hát a Jabbok- történettel az iskolai oktatásban? Lehetőleg semmit. Még egyszer odáig nem jutunk, hogy mint ősrégi mondát, mely igen alacsony vallási fokozatot jellemez, mondhatjuk el. Remélhetőleg ez az idő nem lesz már távol“. Eddig tart E. Zurhellen fejtegetése. Ez az egyik áj dalom. Avagy nem érezzük-e ki soraiból a bánatos fpanaszt, hogy a tudományos kritikai módszer szellemi gyermekeitől, akik az ótestáinentumi történeteknek nagy percentjét mondáknak tanulták stúdiumuk alatt — az iskolai vallásoktatásban mégis a régi módszer szerint követeli tőlük a tanterv, esetleg előírt tankönyv?! Mikép őrizze meg erős szivét, egyenes lelkét a — meghasonlásbán ? A liberális fájdalom tehát a szöveghez való hűségből, csak az igazságra tekintő tudományos exegezisből, konzekvenciákat őszintén levonó becsületes lelkidéiből fakad. Lássuk a másik fájdalmat. Az ortodoxnak fáj ez a liberális gondolat. Hisz elszegényedünk, hogy a szent könyv egyes elbeszéléseire kimutatjuk azt, hogy azok csak mondák. Az Alig. Ev. Luth. Kirchenzeitung ily fájdalmas szívvel kommentálja E. Zurhellen cikkét. Ez a tekintélyes pozitív lap azt a címet adta volna E. Zurhellen radikális gondolatainak: „Garas találva tallér elvesztve“. (Kedves mondata a pozitív köröknek, mellyel a liberális eredményeket lekicsinylik.) „Így haladunk az elszegényedésen, míg végre koldusok leszünk“. „Ha pusztán a bibliahívő körök boszantásáról volna szó, még lehetne hallgatni. De evangélikus egyházunk ifjúságáról van szó, a szegény ifjúságról! Micsoda jövőnek nézünk elébe!“ Érzed az ortodox fájdalmat? Én érzem. Miből fakad? A teljes biblikus világnézet kegyes féltéséből. Pont. Ennek a fájdalomnak csak ez a szülőanyja. Az ortodox írás magyarázó tollát, amidőn elindul a bibliai elbeszélés korába, értelmébe, nem az a bizonytalan érzés vezeti, hogy kimondom az exegezis végén azt igazságnak, amire legjobb tudásom, rendelkezésemre álló segédforrásaim útján eljuthatok, hanem az az apologetikus bizonyosság, hogy én ezt a bibliai történetet minden körülmények között megvédelmezem. Úgy hogy előre tudja, mit kell ki és be exegetálnia a szövegből és a szövegbe, munkásságának előre látja a célját, feladatát. Az ortodox irásmagyarázóban a hagyományok kegyes tisztelete fontos alapjellemvonás. Miért nem alkotott a héber irásmagyarázó világ az ótestamentumnak tudományos szempontból véve grandiózus emlékkövet? Mert nem volt tudományos szabadkeze a hagyományok tisztelete miatt. Úgy hogy a zsidók szentkönyvét nem zsidó történetkritikai módszerü theologusoknak kellett tudományos exegezissel feldolgozniuk. Ameddig az orvostudománynak az emberi test csak amolyan nebántsvirág féle szentség volt, melyhez bonckéssel, fűrésszel nyúlni nem szabad, addig az orvostudomány mitológiai korát élte. A liberális orvostudománynak kellett vértanúk árán nehéz küzdelmekkel kiirtani az emberi test ilyen szentségének dogmáját, hogy kibontott zászlókat tűzhessen fel a meghódított emberi test butaság által védett ormaira. 197
