Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-04 / 10. szám
A pap elhallgatott. Kínos csönd állott be. A fejek összesúgtak, halk morajlás hullámzott végig a padokon. A morajlás egyhangúságából végre egyes hangok kiütöttek : — Nem ! Nem lehet! Nem lehet! . . . . A pap idegesen összerándult a kegyetlen szóra s nem akart hinni saját füleinek. Erőltetett higadtsággal fordult a közgyűlés felé s kérdezte : — Igen tisztelt uraim, igen sok hangot hallok, de nem tudok kivenni egyet sem. — Ne mindnyájan beszéljünk, hanem egyenként. Mindenkinek szava van, tessék hangosan nyilatkozni! Az utolsó előtti padban fölpattan dühösen egy ember s palástolatlan epével kiáltja : — A nép ezt az istentiszteleti rendet szokta meg, szokja meg a tisztelendő úr is ! Nem lehet megváltoztatni. ! Legyen úgy, ahogy eddig volt! A pap érezte, hogy ez az ember nem most rázta ki kabátja újjából szavait, hanem készült rá. De érzett szivében fájdalmat, keserű fájdalmat. . . — Én azt hittem, elég világosan beszéltem, hogy ezt a munkát nem lehet kibírni. Hát önök nem hiszik el, hogy ezt nem lehet egy embernek kibírni ? Nézzék önök többnyire földmives emberek. Hát követelhetik, hogy a két lóra megrakott szekeret egy ló húzza? Üthetik, verhetik az egy lovat, nem fogja bírni elhúzni, még ha szakadásig erőlködik is. Az egyház szekerét sem birja egy pap! Hát miért mentek el előttem innen évtizedeken keresztül a lelkészek, mert talán bírták? Egy elődöm sokkal szegényebb paródiába ment el innen s azt mondta, hogy legalább az élete megmaradt. A másik belehalt, kiköpte a tüdejét cafatokban s itt nyugszik a maguk temetőjében, pedig csak öt éves pap volt! Ma is élhetne rendes munka- viszonyok mellett. Önök maguk is beismerték előttem, hogy szegényt ez a kegyetlen szolgálat vitte a sírba. Nem inti önöket bánatra az a fekete sirkő a temetőben ? Hisz itt az ember létéről, életéről van szó ! Értsük meg egymást: életről van szó A terhes szolgálat aláássa az ember egésszégét, kiöli szálanként az idegzetét, legyengíti a test ellenálló képességét, úgy hogy minden apró-cseprő betegségre fogékony lesz . . . Az egyre erősbbödő moraj elnyomja a pap utolsó szavait. Nem hallgatja senki, egymás között beszél mindenki, A pap egy ideges kézmozdulattal zsebkendővel megtörli homlokát s úgy érzi kezében, hogy a zsebkendő nedves lett. . . Arca izgatott pírban ég, látszik rajta, hogy melege van. Az utolsó padban egy hóri horgas ember magán- kivtili állapotban öklével veri a padot s túlkiabál mindenkit, úgy hogy a túlerős hangra pillanatnyi csend lesz : — Nem engedünk! Úgy van a híványban, tegye úgy ahogy ott van ! Nem lehet engedni! A templom egy pillanat alatt tele lett kiabáló hangokkal. Egymást keresztezték a dühös pillantások, szikrázó szemek, üvöltő ordítások : — Nem lehet! Ne engedjünk neki! Azért se ! A pap egész testében remegett s úgy érezte, hogy a szíve meg fog repedni .. . Szemei nedvesek lettek 151 a belső kíntól s könyörgő pillantást vetett a megvadult tömegre, mint mikor a szarvas még egyszer visszanéz és szembefordul a halál előtt a gyilkos vadászra, hogy lássa : — Uraim, esdve kérem önöket feleségem és gyermekem van ... — Nem lehet! Ne engedjünk neki! Azért se ! — most már toporzékolt a tömeg s a pap látta, hogy a hangulat elmérgesedik s nem méltó a templom szentségéhez. A levegőbe fölemelte két kezét s teleltüdővel kiáltotta : — Csend legyen ! Templomban vagyunk! Kimondom á közgyűlés határozatát szíveskedjék írni tanító úr: a közgyűlés a lelkész kérelmet egyhangúlag elutasította! Halotti csönd lett. A pap aktái után nyúlt s a papiroson két meleg könny csepp párolgását nézte a templom hideg levegőjében . . . Aztán csendesen megszólalt: — A közgyűlés következő pontja . . . Lelkész. SZEMLE. A mi belmissziónk. A bányakerületnek van egy belmissziói bizottsága s ez a bizottság „A mi belmissziónk“ c. alatt adott ki működéséről egy összefo°DL' jelentést, melyen összeállítókép Raffay Sánd;r _ _pcl. — Isten látja lelkünket, de nem tehetünk róla, hogy a szép, ügyes formájú, kerek száz oldalra terjedő s a mai drága világban legalább egy pár száz koronába került füzetre nem tudunk mást összefoglaló jellemzésül mondani, mint amit Aesopus rókája mondott az álarcra: Szép, szép, csak veleje nincsen! A mi belmissziónknak van egy nagy hibája: az, hogy túlságosan kevés! Mert a belmisszió munka. Önfeláldozó, keserves nehéz munka. Aki egy fejezetet ismerni akar belőle, az menjen el Endreífy Jánoshoz, aki epileptikus gyerekeket gondozott heteken át egy németországi intézetben, vagy hallgassa meg egy másik lelkésztársunk mesébe illő előadását arról, hogyan pofozták őt meg ápolói működése alatt mindennap legalább egyszer az örültek, hogyan kellett neki bemenni a dühöngőhöz, hogy a bicskát elszedje tőle s végül hónapokig tartó baromi ingyen munka után mikor útiköltséget kért, hogyan bocsájtotta az intézet azzal a kijelentéssel útjára: Hja, barátom, a pénzt előbb meg is kell szolgálni! . . . Ilyen és ehhez hasonló dolog a belmisszió a valóságban! Mi sem ermészetesebb, hogy az ilyen belmisszió nem teremi minden bokorban s hogy aki ezt a munkát végzi, az nem igen ér rá a közigazgatás beszédes porondján szerepelni, hanem a világtól elvonulva a maga árvaháza, vagy szeretetháza falain belül végzi a dolgát. Mialatt a belmisszió igazi munkása dolgozik, alkot, küzd és fárad, ügyes realpolitikusok a belmissziót is saját előmenetelük lépcsőjévé teszik, divatot csinálnak belőle írnak és szónokolnak róla, mások verejtékes munkáját szervezik és vezetik. Mert mi a politikusok boldog nemzete vagyunk. Nálunk nem a munka nemesit, ha152
