Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-05 / 6. szám
6. szám. A valóság Istene. Nagyságos Asszonyom! Hálás köszönettel vettem folyó hó 20-án kelt becses sorait. Feszült érdeklődéssel olvastam gondolatait, mint a jelen élet letükröződéseit lelkében. Sokra becsülöm nagyságos Asszonyom e nyilatkozatait, mert tudom, hogy azok élmények és nem a pillanat hatása alatt kerültek papírra. Régi, kedves témámhoz teszem el levelét adalékul, a modern nő és a vallás kérdéséhez. Mikép nyilvánul meg a vallás a modern nő ereiben?-— ez a kérdésem. Lássa nem azt mondom: „lelkében,“ „szivében,“ hanem „ereiben.“ Evvel is éreztetni akarom, hogy a modern vallásosság természetének vizsgálata semmiképen nem zárkózhatik el a modern ember vér- mérsékletétől, sőt idegeitől sem. Ha az idegzet meghatározza összes életnyilvánulásainkat, miért ne szólna bele vallásos életnyilvánulásainkba? De nemcsak a vér és idegzet, hanem az ember összes élet valósága: tapasztalata, kora, neme, műveltsége, tanultsága, nemzeti hovátartozósága mind-mind megszinezik vallásosságunkat, avagy vallástalanságunkat. Gondolhat-e nagyságos Asszonyom egy gondolkozó theologusra érdekesebb tanulmányt, minthogy tanulmányozza a vallásosság megnyilatkozását békében és háborúban, parasztban és úrban, közönségesben és fenkölt lelkületűben, veszedelmes félműveltben és alázatos tudósban, szenvedő asszonyban, vagy sebesült katonában? Milyen és mennyi vallásosságot mutat a való élet? Milyen Istenfogalomra nevel kit-kit ez a borzasztó világháború? Mert ez a háború azt teszi: nevel a valóság Istenét megismerni. Most megkönnyebbült a lelkem, hogy kimondtam a valóság Istenének szent nevét. Bizonyára sokan kerestek velünk együtt szót arra a sok érthetet- lenségre, arra a sok benyomásra, amit a körülöttünk zsongó valóság ránk gyakorolt, amit a jelen túlfeszített élet velünk múlhatatlanul és visszacsinálhatatlanul megcselekedett, keresték a szót, de nem találták, — most megkönnyebbült lélekkel megmondhatjuk nekik: mi most a valóság Istenével állunk szemben. Oh, mennyire más a valóság Istenének arculatja, mint a mi iskolás-gyermekképzetünk, konfirmációs Istenünk és sajnos ez az örökre velünk maradt és sokszor egész a sírunkig kisértgető kisded gyermekes vallás? Hiszen ezeket a gyermekes vallási képzeteket, melyek igazán nem felelnek meg a valóságnak, mind összetöri, mind porrá zúzza a világháború érckalapácsa! Vallási fogalmainkat a fejük tetejére állítja s azt monja: nem életizű a ti vallástok, nem stimmel a valósággal, mert az meghazudtolja; —- tanuljátok megismerni a valóság Istenét! Ugy-e bár — nagyságos Asszonyom — eddig egyek vagyunk? Most azonban el fogunk térni. Azt írja kedves levelében: „Egy pillanatra egészen biztosan és határozottan érezzük az Isten kezét. De — sokszor évekig kell várnunk erre az egy rövidke pillanatra. S évekig folyton küzdenünk csupa keserűség és csalódással érette. Nehéz az édes barátom, nagyon, nagyon nehéz!“ Tisztelettel meghajolok öntudatos szavai előtt, mert jól tudom, mi rejlik mindegyik szava és szótagja mögött. 83 Sok fájás, sok nemes diadal, sok önzetlenség, sok megadás! .. .Szavainak személyes hátterén kívül azonban — theologiai háttere is van. Engedje meg, hogy ehhez szólhassak ellenkező szavakat. Úgy hiszem, hogy evvel az elvi kitéréssel nem fogok véteni a személyes viszony nagyrabecsülése ellen. Előre kell bocsátanom, hogy idézett sorai engem fájdalmasan érintenek — elvileg is. A háború elején én is így gondolkoztam. Most azonban már a valóság Istenéhez járok imádkozni. „Egy pillanatra egészen biztosan és határozottan érezzük az Isten kezét. De — sokszor évekig kell várnunk erre az egy rövidke pillanatra. S évekig folyton küzdenünk csupa keserűség és csalódással érette. Nehéz ez, nagyon, nagyon nehéz.“ Csak egy pillanatra érezzük az Isten kezét? A valóság Istene naponként érezteti velünk kezét. És érezteti nemcsak a jóban, hanem a rosszban is. Itt a pont, ahol eltér vallásosságunk. Nagyságos Asszonyom a modern vallásosságnak egy tévhitét reprezentálja, amidőn Istentől csak a jót akarja elfogadni. Mert Isten kezéből a rosszat nem akarja elfogadni, azért vannak vallásosságában pauzák, amidőn évekig is kell várnia arra az egy rövidke pillanatra. Hát közbe, amidőn küzd, nincs Isten? Ha nyers német theologus volnék, fel kellene kiáltanom: Was für eine gottleere Anschauung I A „jó“ és „rossz“ fogalma is túlságosan emberi nálunk embereknél. Majdnem úgy áll a dolog, hogy jó az, ami nekem jó és rossz az, ami nekem rossz. A lelkész jól tudja, pedig csak egy gyülekezet lelki atyja, hogy mily nehéz csak egy gyülekezetnek is „jót“ tenni. Mert amit az egyik jónak tart, az lehet a másiknak rossz. Például elhatározhatja az elöljárói gyűlés, melynek többnyire és mindenfelé a jobbmódú értelmiség a tagja, hogy tanítólakás építése címén kivet rendkívüli adót. Ez úgy-e szép és jó dolog? És mégis fölzúdul a szocialista szegény kaszt, lármázik, padot veri a gyűlésen a templomban, hogy bíz ő nem fizet rendkívüli adót senki fiának, hogy a rendkívüli adó kivetését a gazdag presbiterek határozták el, kik tudnak fizetni és a szegénység bőrét le akarják nyúzni. Egy ugyanazon dolog jó és rossz! A lelkész jól tudja, hogy mily relativ és túlontúl emberi dolog a jó és rossz, pedig csak egy gyülekezet lelki atyja. Hát az egész világ mindenség Atyja? Még egy miniszterelnöknek és királynak is sokszor kritikus a helyzete az emberi és egyéni „jó“-k és „rossz“-ak miatt; mit mondjunk az egész világmindenség javát és üdvét munkáló Atya gondviseléséről? Hányszor, de hányszor ütközik össze az egyéni „jó“ az összemberi „jó“-val? Az anya és hitves bu- songó szerelme —- a haza fegyverbe hívó szavával? Az anya azt mondja: gyilkosok, a haza: áldottak vagytok én hőseim! Melyik nagyobb szeretet, nagyobb gondviselés, nagyobb bölcseség, amilyik az egyes, kicsiny, egyéni jók szerint, vagy a kozmikus javak szerint kormányoz? A valóság Istene most nagyon sok kritikának van kitéve, ami más szóval hitetlenség. De ez a kritika, ez a hitetlenség nem árt neki, és nem akasztja meg a világ folyását. Érdekes volna kutatni külön tanulmányban, hogy az embereknek mikor van Isten? — Múltkor bejött hozzám 84
