Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-25 / 13. szám
13. szám. reformáció megindulásának 1917 október 31-én Isten kegyelméből ránk következő négyszázadós évfordulóját egy Szeretetház alapitásával, illetve egy ilyen Szeretet- hdzalap létesítésével örökíti meg. E Szeretetház otthont kíván nyújtani mindazoknak, akik a krisztusi szeretet könyörülő és segítő áldásaira szorulnak és egyúttal maradandó bizonysága lesz annak is, hogy az evangé- liom szellemétől ihletett alkotó és áldozatokban fáradhatatlan ősi lélek a reformáció egyházának híveiben ma is él és alkotni vágyik. Ezen szeretetház-intézmény nem központosítva, hanem az ország külömböző alkalmas helyein létesítve, fel fogja ölelni, a rendelkesésre álló anyagi eszközök mérvéhez képest, fokozatosan az árva-, lelenc-, menedék-, irgalom-, szegény-, óvodaügyet, elaggottak ellátását és mindezekkel kapcsolatban az evangélikus diakonissza-intézmény fejlesztését is. Nagyon kevés idő választ már el bennünket az évforduló örömünnepétől; annál nagyobb buzgóságot kell kifejtenünk az áldozás és a gyűjtés körül és ha a jubileumi évre az alap nem is lesz teljesen együtt és még évek hosszú során át lesz szükséges azt gyarapítani és ezen gyűjtést folytatni, mégis legalább egy nagyszabású, évszázadokra kiható, egyházi humanitárius intézmény alapját rakjuk le az ezen célra adott bármi csekély összeggel is. Az egyetemes közgyűlés megbízásából hittestvéri bizalommal kérjük ezért evangéliomi anyaszentegyházunk lelkészeit, felügyelőit, tanítóit s minden rendű és rangú elöljáróit és híveit, hogy adományok és alapítványok gyűjtésével és felajánlásával a Szeretetházalap megalapítását előmozdítani szíveskedjenek és ha egyesek egyszerre nagyobb összeget a mai nehéz viszonyok mellett nem is tudnának felajánlani, azt több évre szóló évenként ismétlődő adománnyal is tehetik. Ha egyházak vagy egyesek a jó célt nemcsak pénzadománnyal kívánják szolgálni, hanem ingatlanok vagy egyéb tárgyak átbocsátásával, — ezt is hálás szívvel fogadjuk és kérjük az ilyen adományokról az egyetemes főjegyzői irodát külön is értesíteni; ha pedig egy ezen Szeretetházalap keretébe tartozó külön cél javára szolgáló alapítványszerű adományt kiván valaki egyetemes egyházunknak juttatni, úgy kérjük az alapítólevél tervezetét is rendelkezésünkre bocsátani“. Adakozzanak a hívek tehetségük szerint e szent célra, Istentől várván adományaikra az áldást és bőséges jutalmukat! Adná Isten, hogy a jubiláns gyűjtés eredménye diadalmas bizonysága lenne evangélikus népünk áldozatkészségének! Kétféle fájdalom. Nálunk a világnézeti fájdalmaknak nincsen termőföldjük. A világnézeti fájdalom túlságosan előkelő és finom növény a mi hantos lelki humuszunkhoz. Mi még durvák vagyunk a finom fájdalmakhoz. Talán ha a mi kultúránk is annyi évszázados múltra fog visszatekinthetni, mint a többi kulturállamé, akkor talán több vérrel és élettel fog megtelni ez a most még fehér holló: a világnézeti fájdalom fogalma. Lelki fejletlen194 ségünk jele, hogy még közép-előkelő osztályunk is sokszor szánalmas mosolyra méltatja azt, aki holmi világnézeti dolgok miatt fájdalmat tud szenvedni. Egy disznó vagy borjú eldöglésén „szívfájdalmat“ érezni, az normális dolog; de világnézeti dolgok miatt bánkódni, az abnormis és a Lipótmezőre való.. . . Egyházi köreinkbe és lapjainkba meg egyenesen befertőzte magát az a fejlődés ellenes nézet, hogy világnézeti kérdéseken tépelődni az ifjú generáció passziója, hanem „hej öcsém, ha annyi kenyeret fog enni, mint én, akkor . . .“ stb. Ezekre az öreges fecsegésekre azt kell válaszolnunk, hogy a gyereket igazi nevén megnevezve ez semmi más, mint: önvédelem. Az pedig mindig rossz jel, ha önvédekezésre van szükség. Ott többnyire baj van! Mi a durvákkal szemben a világnézeti fájdalom jogainak elismerését és tiszteletét követeljük. A világnézet ugyan nem oly kézzel fogható realitás, mint az előbb említett tiszteletre méltó állatok bármelyike, de a lelki életet öntudatosan élőnek van olyan realitás, hogy hevülni, dolgozni, bánkódni tudjon érette. A világnézeti fájdalomra tehát nem szánalmas mosolyt várunk mert ez kitérő válasz önvédelemből és a szánandóság a kitérő fejére száll le, még ha még oly elegáns kér- mozdulattal is hárítja el magától, hanem megértést és tiszteletet. Igenis el kell tudnunk képzelni olyan ideális filozófust, aki a történelmi' materializmus híveinek olvasása közben valóságos, esetleg fizikai fájdalmakat tud átszenvedni. El kell tudnunk képzelni, ment van, lelkes orvost, aki fájdalmakat érez, ha a babonás világnézet gyógyító förtelmeivel találja magát szemben praxisában. És ezt a fájdalmat nem anyagi vagy más durva inditékok nyomására érzi, hanem világnézeti szempontból. A theologiai irányokban sem ismeretlenek a világnézeti fájdalmak. A meggyőződéses ortodoxnak — bocsánat e theologiai anachronizmusért, de már csak emellett maradunk — fáj a liberális, a liberálisnak fáj az ortodox. Aki ennek a végeredményben világnézeti fájdalomnak realitását vonakodnék elismerni s túlzásnak vagy szentimentális idegeknek tudná be, annak persze bajos dolog a v'íág nézeti fájdalomról valamit is rtteg- értenie. A hibát azonban — önmagában keresse! Ezt a kéfei fa' ialmat próbáljuk az alábbiakban egy konkrét pé 'dán szemléltetni. Meg kell állapítanunk, hogy miért fáj ; z oitodoxnak a liberális és a liberálisnak az írtoicx? Vlilyen forrásból táplálkozik ez a kétféle fáj Jak m : H )gy \ an az, hogy egyik a másikat épp oly veszilytsne tartja mint a másik az egyiket? D. Wein t\ j inai in fesszor lapjában, a „Blätter für religiöse Erziehung“ február b-ik számában megjelent Else Zu rhel en-n ek egy vezérei, ke a bibliahitű vallás- tanítás eile- (Ja ibok urt und Ge'hseinanc). E ci; knete ille :ő p. sszusai így hangzanak: „Még- mindig arra tanítják sok egyetemünkön az ifjú theologusok t — még kritikai tudományossággal dolgozó docensek is — hogy Jákob küzdelmét (Gén. 32, 23—33) az iskolai és konfirmációs oktatásban építően tárgyalják. A küzdelem tudvalevőleg ima-küzdelemnek van értelmezve, mint Isten kegyelméért való viaskodás a bűntudatból kifolyólag. E magyarázatban 195
