Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-18 / 12. szám
felét kiadta a palánk mögött leselkedő édes anyjának, hányszor kell be bújnia az ólba, hogy tényleg ki van tisztítva a trágya alóla... Mert tudd meg te buta ész, hogy a cseléd nem azt teszi, ahogy jól van, hanem ahogy'neki könnyebb, kényelmesebb és hasznosabb... Ha nem vigyázol s ötvenszer le nem hordod a sárga földig és százszor rajta nem kapod, hamar kiüríti gabonás és lisztes zsákjaidat s te pengetheted a lantodat sírván! Nunc venio ad fortissimum! Az élet hevességben soha nem szűnő rohamaira végre fájón belátja a pap, hogy mindenhol ott kell lennie, ha azt akarja, hogy existáljon. Ez az elparasztosodás lélektanában az „alea iacta est“. Ezzel a fájdalmas megismeréssel aláírta halálos Ítéletét. Ha nem megy el maga személyesen a malomba, megpörkölik a lisztjét s „véletlenül“ rossz zsákra cserélik ki jő zsákjait. Ha nem megy el maga személyesen az állomásra, mikor megjött a fája, szene, meglopják, rosszul mérik, — s előbb jön haza mindenki fája szene, mig a pap kocsijai úgy éjfélkor fordulnak be a paróchia udvarára. Ha ellenben maga személyesen ott van, megy minden rendben a maga útján. Most mikor e sorokat írom, fa híjján szűkölködöm. A falusi pap számára pedig a fa létkérdés. Ha van fa, lesz ebéd, ha nincs fa, nem lesz ebéd. Kitekintek az utcára s látom, hogy temérdek kocsi megy az állomásra. Gabonát szállítanak. Megszólítok egy pár ismerős atyafit, hogy visszajövet hoznának-e egy-két méter fát az állomásról. Miért ne, szívesen Jelelik. Azóta három nap telt el. Egy szálka nem sok, de annyit sem hoztak. Miért? Mert az állomáson már várta a gabonás kocsikat egy szemfüles, és tégláját hozatta velük haza visszajövet. Ha magam kimegyek az állomásra, a szemfüles meglapul és nyikkanni sem mer. Azóta kalitkába volna rakva a fa udvaromon. Ha az ember maga személyesen nincs jelen, nem történik semmi. így jár az, aki Strindberget nem akarja föláldozni a fáért! így gyúrja, kényszeríti brutális kezekkel a papélet a papot, hogy hagyja ott könyveit, mert élni is kell. Keserves, szenvedéses oly munkát tenni, amit az ember szivéből megvet, de mégis meg kell tennie, ha azt akarja, hogy síró, könyörgő szemek ne nézzenek az övébe. 0 Lassan ez a lelki állapot egész világossá kialakul: Herakles auf dem Scheidewege. Döntenie kell a művelődés (mely egész embert kíván) és az élet útja között. Ha a papélet anyagi viszonyai hitványok, akkor a mérleg a művelődés rovására fog lebillenni! az anyagilag biztos talajon álló pap élete e tekintetben rózsásabb, mert az élet nem kényszerítheti bele oly könnyen az ólba, malomba, állomásra. . .. Akinek pénze van, az tud maga helyett mindenhova megbízottat állítani, ha becsapják se érzi annyira, hisz pénze van. Hanem a szegény papnak, még ha utálja is és még ha vérzik is szive otthagyni a nyitott könyvet, föl kell kelnie az Íróasztaltól, hogy elmenjen maga a disznóvételhez, mert ha személyesen nincs ott, még legbecsületesebb híve is képes a disznónak sós darát adni az utolsó percben, hogy alaposan megszomjazzék és 184 megigyék rá 10 liter vizet. Most tegyünk egy kis számítást: 1 liter víz = 1 kilogramm 10 liter viz =10 kilogramm 1 kiló élősúly = 4 korona 10 kiló élősúly = 40 korona Tehát a pap, ha személyesen nincs ott a vételnél, fizet 10 kilóval többet, pénzben 40 koronával. És hány, de hány ilyen eset fordul elő csekélyke rövid idő alatt is. A buta ész persze itt a paraszt etikával hozakodik elő. Ugyan hagyjad kérlek a paraszt etikát, ha nincs róla tapasztalatod! Új, ismeretlen világ ez neked, ne merészelj itt ítéletet megkockáztatni, mert a falusi papok pária csoportjának szánalmas mosolya fog kisérni! Mi tudjuk, hogy mi a paraszt etika és hidd el nekünk, hogy a paraszt nem tartja bűnnek, amin te borzadozol és örül, ha az , urat“ csak egy fillérrel is meghúzhatja. És amikor lefolyt a pap lelkében a legaljasabb harc az eszmények és a valóság között, akkor aztán végkép eldől, hogy Strindberg lapjai maradnak-e pormentesek a használattól — vagy pedig könnyes, könyörgő szemek diadalmaskodnak-e: apukám nincs zsírunk, nem tudunk ebédet főzni! Lelkész. Búcsú. „Ha majd egyszer nekem is keresztül kell mennem a halál szoros kapuján, mindent itt kell hagynom: a könyveimet, a ruháimat, a bűneimet, a gyengeségeimet és egyébb batyumat — mert a kapus szigorú férfiú csupán egy batyut nem teszek le, hanem ezt az egyet jól megmarkolom és a szivemhez szorítom. És ime, a kapusnak van szive: köszönt és egy kicsit szélesebbre nyitja az ajtót, hogy bejuthassak rajta. Bizton lépkedek tovább, míg a jó Isten mennyei hajlékaihoz érek. Szegényen és üres kézzel megyek fel a trónusához vezető lépcsőkön. Nem hoztam neki semmit, mindent tőle várok: ruhát, új örömeket, új munkát, új erőt, új szeretetet — s im’ eszembe jut kicsiny batyum. Feloldozom és a kezébe adom: Jó Istenem, áldd meg azt, ami benne van. Tetőled kaptam, gyenge erőmhöz képest gondját viseltem és vigyáztam rá — mindentől persze nem tudtam megóvni azért tisztítsd meg újra és add újra vissza nekem. Örök boldogság volna számomra birtoka. Mig a világ áll, megbecsülöm, s ha majd egyszer a te városod utcáin végig mégy és számadást kívánsz tőlem róla büszke örömmel adom majd eléd a te drága érdemtelenül nyert ajándékodat. Akkorra tán majd mellettem áll az, kinek szivét meg- áldás végett neked átadom, hogy azzal újra boldoggá tegyél! - - — A kis batyu a szeretet volt, benne pedig a te hűséges szived... * Ezt a búcsúzást a „Christliche Freiheit“ 1916. évi március 12-iki száma közli. Traub Siegfried irta, ki 1914. október 21-én hősi halált halt. 185
