Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-08 / 2. szám
2. szám. Messiásról hallott, hogy minőnek kell lennie, mit kell cselekednie! Így áll ott a vízben : lelkében sejtések, lelkében kétségek! Talán a szent fohász is: Atyám, hát nyisd meg szemeim, mondd meg, mi vagyok! így tépelődik s vágyik a világosság után. S ime egy pillanat, egy égi jelenés, egy benső megvilágo- sítás, egy lelkében felcsendülő hang, mely az égből jön. Te vagy az én szerelmetes fiam, kiben én gyönyörködöm“ — megmond, megmagyaráz mindent. A sejtésből szent bizonyosság válik, a tépelődésből törhetetlen meggyőződés: én vagyok az, ki eljövendő vona. És eldőlt sorsa. Már nincs habozás, már nincs meghátrálás, haladnia kell azon az utón, melyet Isten jelölt ki számára, ezt érzi, ezt tudja, ezt adja tudtára az égi szózat, égi bizonyság! Ez volt, mi ott Jordánnál történt. Látszólag oly kevés s jelentőségében mégis olyannyira fontos égi látomás. Az Ur munkára szólítá fiát, programmot adott neki. S a Jézusból csakugyan Messiás lett. Ezt érezték, vallották annyian a milliók közül. Érezzük, valljuk mi is. Messiása a múlt jelen, jövőnek. Isten avatta őt ezzé: te vagy az én szerelmetes fiam“, az Isten szava ... ez égi bizonyosság. Jeszenszky Károly S. evang. honvéd táb. lelkész. Nagy akarások. Arra az esetre, hogyha ebből a nagy katasztrófából szerencsésen kikerülünk, bizonyára mindnyájan telve vagyunk szent eltökélésekkel és nagy akarásokkal. Minden másképen lesz — így fogadkozunk. Mi evangélikusok csakugyan abban a helyzetben vagyunk, hogy jövendőnket teljesen új alapokra fektethessük. Zsinatunk az elnapoltság stádiumában van s mire megint összeül, a jövendő fejlődés számára egészen új irányokat szabhat. Tökéletes megújulást azonban naivság volna várnunk. Annyit már most is láthatunk, hogy ha a viszonyok, a követelmények, a feladatok változnak is: az emberek nagyon keveset tanulnak s lelkűket szinte képtelenek a nagy időkre beállítani. Sok minden marad személyi tekintetekből kényelemszeretetből a régiben, amit egy kis jóakarattal sokkal jobban lehetne csinálni. Vannak azonban dolgok, amelyeknek nem szabad a régiben maradniok, ha azt nem akarjuk, hogy az utolsó időkben konstatálható lejtőn lefelé csúszás katasztrofális veszedelemmé ne váljon egyházunkra nézve. Az idő ugyan nem túlságosan alkalmas rekriminálásokra, egy pár jelenségre azonban mégis rá lehet mutatni minden különösebb harag és elkeseredettség nélkül. Mindnyájan emlékezhetünk arra a fiaskóra, amely a „Vallásegyenlőségi szövetség“ alapítása révén ért nemcsak bennünket, hanem az egész protestantizmust. 19 Ezt a nagy trombitálás és dobverés zajával Összeverbuvált intézményt, amelynek élén ott láttuk mindazokat a nagy neveket, melyeket a protestantizmus büszkeségei közé szoktunk számlálni, anélkül, hogy élhetett, élt és működött volna, egyszerűen megölte a részvétlenség. Ezerfelé elfoglalt vezetősége nem ért rá egy gyűlésen való részvételre sem. Hasonló példával többel is szolgálhatunk. Egyházunkban évek óta napirenden van a theologiai akadémiák egyesítésének illetve a pozsonyi theologia fakultássá való előléptetésének a kérdése. Ebben a kétségtelenül rendkívül fontos és nagy horderejű ügyben szintén szerepel egy bizottság, amely egyik kerületi gyűlésünk óriási megrökönyödésére épen a döntő időszakban nem működött. Mikor ez a szenzáció kipattant, a kerületi elnökség személyesen járt utána a dolognak. Az eredmény nyilvánvaló. Mint köztudomású, a sok tárgyalás, megbeszélés dacára az ügy tnagamégmindiga „megvalósítás stádiumábanvan.“ Vagy ott van a bibliatársulat ügye. A háború életre keltette valamelyest nemzeti önérzetünket. Egyesek bizonyos éllel, mások pedig pusztán a jövő komplikációinak a megelőzésére le akarják venni a brit és külföldi bibliatársulat vállairól a magyar biblia előállításának a terhét. Az első nekilendülés hevében egyik irodalmi' társaságunk kiküldött a magyar bibliatársulat kérdésének a tanulmányozására egy bizottságot. Mikor a társaság egy év múlva összejött újra ülésezni és tárgyalni akarta a magyar biblia előállításának a kérdését, a világ legtermészetesebb dolga- kép jelentette valamelyik funkcionárius, hogy a bizottság még nem ült gyűlésre össze, tehát az egész kérdés érdemileg majd a jövő esztendőben fog tárgyaltatni. Ezek a köztudomású dolgok. Volna még ilyen kisebb jelentőségű, de nem kevésbé jellemző eset több is. Egyelőre azonban elég ez a két példa Mindkét példa azt mutatja, hogy egyházi vezérfér- fiaink bizonyos túlterheltség következtében nem tudják megvalósítani azokat a nagy akarásokat, melyekre a közvélemény vagy a közszükség őket sarkalja. Hogy valamit tenni láttassanak, bizottsággá vagy szövetséggé alakulnak, odaadják a nevöket a szent célra, egy-egy tisztséget és az összes választmányi tagságokat, elfoglalják az arra munkájuk által hivatottak elől, megtartják a maguk obiigát megnyitó és egyéb beszédeit, nevük a megjelenteké között van, azután pedig belekerül szolgálatkész tudósítók révén az újságokba, azonban arra, ami igazán fontos, nekik már nem jut idejük. Komoly, céltudatos energiával és munkával valamit a legapróbb részletekig megteremteni nem az ő dolguk. Más intézmények életében és természetrajzában ez a roppant jellemző vonás fel sem tűnik. A mi egyházunk azonban ideálokon alapuló, ideálokra törekvő szervezet. Ha az egyházban terjeszkedik az ilyen tartalom nélkül való szereplés, ha az egyház nem energikus munkával hanem csak nagy és soha valóra nem váló akarásokkal szerepel a létért való nagy 2Q
