Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-04 / 10. szám
10. szám. Időszerű gondolatok. Egy lelkész széljegyzetei. A pápa a decemberi konzistorium alkalmából Rómában magán kihallgatáson fogadta Amette párisi bibornokot. Szó esett a világháborúról is. Amette érsek oda nyilatkozott, hogy Németország politikailag és közgazdaságilag utoljára is össze fog roppanni. A pápa erre állítólag azt válaszolta: „a német katholikusok a háború kitörése óta egymagukban 7 miiló Péterfillért gyűjtöttek, tehát a világ valamennyi katholikusainál és húszszor annyit, mint a franciák.“ Ha a protestáns Németországban sok minden mellett ennyit gyűjtöttek a pápának, magától értetődő dolog, hogy a katholikus Magyarország is e tekintetben kitett magáért. Ezek a tények, szintén kell, hogy önkénytelenül is gondolkodóba ejtsenek bennünket. Ha a pápának évről-évre a Péterfillérek képezik jövedelmének legszebb forrását, ha többek között a Filléres Könyvtár a legbiztosabb vállalatok egyike, akkor a magyarhoni ev. egyház is a reformáció 400. évfordulója alkalmából miért ne rendelhetné el évről-évre egy filléres alap gyűjtését, mikor nálunk eme fillérek sokkal nemesebb célt volnának hivatva szolgálni. Tekintve nagy szegénységünket, mérlegelve a mostoha időket, hacsak a legkisebb pénzegységen kezdjük s minél inkább kisebb fába vágjuk a fejszénket, lehetünk biztosak benne, hogy szégyent nem vallunk és hogy idővel mégis nagy dolgot alkottunk. Van Magyarországon a legutolsó egyetemes gyűlés jegyzőkönyvének tanúsága szerint 159.164 elemi iskolai tanuló, 1241 polgári iskolai, 103 felsőbb leányiskolái, 366 tanítóképzőbeli és 5188 gymnáziumi növendék, összesen 166.062. Ha százezrével számítom csak minden növendék heti 4 fillért áldoz, 30 hetet véve számításba, kitesz 1200 koronát. A legutóbbi népszámlálás szerint van Magyarországon 1,340.143 evangélikus, ha ezek közül csak 500,000 áldoz erre a filléres alapra évenkint 48 fillért, ez is kitesz 2400 koronát. A legmostohábban számítva, tehát a filléres gyűjtésből évi 3600 korona jövedelmet lehet reméllenünk. 3600 koronával már sokat lehet tenni. Különösen ha a vezetőségnek készséges érzéke van az iránt, kit, mit és mikor kell segélyezni, támogatni. Akár a most alakulófélben levő magyar biblia terjesztő társulat céljaira, akár egy vallásos néplap támogatására fordítanók, mindenütt helyén való volna a támogatás. A kérdés már most, hogyan is kellene ezeket a filléreket összegyűjteni. Természetesen ez is, mint minden erős akarattal és fáradsággal jár. Az iskolák növendékei között könnyű szerrel elvégezheti ezt a fáradságos munkát persellyel a kezében, a lelkész, a tanító, a vallástanár. A hívek között pedig havonkint egyszer meg kell hordoztatnunk a zárt perselyt házról-házra. S ez nem eredeti idea. Ha más felekezetűeknél nem ütközik nehézségbe, miért éppen nálunk! Csak akarni kell. Ahogy elérkezik péntek este, s vége van a zsinagógában az estélyi imádságnak, a zsidóegyházfi alighogy bezárja a templom ajtaját, fogja a perselyt s sorra s 147 felkeresi a híveket. Ez a pénteki gyűjtés náluk a tulajdon- képeni szegény alap. Ebből az alapból segélyezik a szegényeket, az átutazókat stb. A zsidó kollega tanúsága szerint ez a pénteki gyűjtés egész éven át a legnagyobb bevételük. Tiszteséggel látják el szegényeiket. Innen van aztán, hogy zsidó kolduló nincs igen. És azután ismerek már egy missiói egyházközséget, ahol a templomépitésből kifolyólag még fenálló 22.000 kor. tőke adósság után járó kamatokat ilyen filléres gyűjtés útján fedezik Isten segítségével már a negyedik éve. „A kicsiny ezerre szaporodik és a kevés erős nemzetségre. Én Úr, az ő idejében nagy hamarsággal megnövelem ezt.“ (Ezsajás 60. 22.) * Az „Egyenlőség“ f. é. január 30-iki számában olvasom: „A magyar zsidóság egy nagy jelentőségű kultúrintézménnyel gazdagodott, megnyílt a közönség számára a magyar zsidó muzeum. Múltúnk őrizője, jelenünk krónikás gyűjteménye ez a múzeum, történetünk kincsesháza, még szorosabban kapcsol össze majd hazánkkal és a zsidóság csodálatos dicső múltjával. A kultúra hirdetője ez a múzeum, melyet minden magyar zsidónak, ki felekezetére ad valamit, két kézzel támogatni kell.“ Utána kezembe veszem a dunántúli püspöknek ez idei kérdőpontjait s a szemem megakad önkénytelenül is az 5-en, „A reformáció 400 éves évfordulója. Hogyan ünnepeljék ezt a gyülekezetek? Mily alkotásokkal tehetik emlékezetessé az egyházkerületek és az egyetem “ Magyar evangélikus vagy protestáns múzeum „múltúnk őrizője,“ jelenünk krónikás gyűjteménye, „történetünk kincses háza,“ talán nem utolsó és nagyon időszerű gondolat. * B. gyülekezet tanítója M. is többek között eltűnt. Az általános mozgósításkor — legényember lévén, öreg szülőivel együtt lakott a tanítói lakban, — édes atyját bízta meg az őt megillető tanítói javadalomnak felvételével míg ő a háborúból visszatér. A gyülekezet 1915. évi március haváig ki is szolgáltatta rendesen a tanítót megillető javadalmat az édes apának, ekkor azonban megtagadta azon a címen, hogy hivatalos értesítés érkezett a tanító eltűnéséről, egyházi alkotmányunk pedig e tekintetben nem intézkedik. Az egyetemes jegyzőkönyv 27. pontja szerint „a dunántúli egyházkerület felterjesztésére, mi történjék a háborúban eltűnt egyházi alkalmazottak javadalmával“, a következő határozat hozatot: „az egyetemes közgyűlés kimondja, hogy ezen kérdés a minisztérium kizárásával az egyház autonom hatáskörében intézendő el, mint törvényhozási tárgy azonban a zsinat elé tartozik s így a zsinathoz is átteendő. Általános jogelv szempontjából az ily eltűnt egyének mindaddig életbenlevőknek és hibájukon kivül llevőknek tekintendők, míg a törvény rendes útján holttá nyilvánítva nem lesznek“. Nem tudom, meglehet, hogy csak magam vagyok, de én úgy érzem a kérdés nincs eléggé tisztázva. Nagyon is körömfont a határozat. Az illető lelkész, kinek tanítója eltűnt, zavarba jöhet a gyülekezeti közgyűlésen, ha ott az eltűnt tanító javadalmának további kiszolgáltatásáról 148
