Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-12 / 7. szám
7. szám. Vallás és nyelvkérdés. A reformáció egyháza minden népnek és nemzetiségnek a maga nyelvén hirdeti az evangeliomot. A reformációt a nyelvkérdésben a vallásos szempont vezette. A nyelvet a vallás alá rendelte. Az ige a szivhez csak az illető nyelven keresztül találhat utat. Ha figyelmen kívül hagyjuk a nép nyelvét, akkor érthetetlen lesz a vallástan, idegen a vallás. A magyar közoktatásügy is a vallásosságot becsülte meg azon rendeletével, illetve engedélyével, hogy a nemzetiségi vidékeken lévü iskolákban a vallástan a nép anyanyelvén tanítható. így a reformáció nyelvkérdés elfoglalt álláspontja pedagógiai szankciót is nyert. Az iskolák magyar tannyelvűsitése azonban új helyzetet teremtett a vallás és nyelv kérdésében. És ezt az új helyzetet teremti napról napra. Nem szólva a tisztán nemzetiségű helyekről, a hol magyar úgyszólván nincs, hanem a magyarsággal kevert véghelyekre : az iskola új magyar generációt nevelt. A tanuló magyarul tanulta az egyszeregyet, gazdasági és közetetben használatos fogalmai magyarok, esetleg játéka az utcán, beszélgetése pajtásával magyarul folyik le. Nem egy helyütt hallja az ember, hogy a német vagy tót ajkú anya kérdésére az új légkörben felnőtt gyermek — felel, ami persze fájdalommal tölti el a nemzetiségi anya szivét. Ennyiben teremtett új helyzetet a magyar tannyelvű közoktatás. Melyik irányban alkalmazandó már most a reformációnak a nyelvkérdésben elfoglalt álláspontja? Mindenkinek a maga nyelvén — ez túlságos általános. Az apa beszélhet németül a fiú magyarul. Az öregek álmodnak a maguk nyelvén — a fiatalok ellenben magyarul álmodnak. És hány helyen ez az eset! E sorok írója is oly helyen működik, hol a fiatalok nem tudnak németül, csak magyarul. De a szülők, különösképen pedig az anyák, a családi tradíció eme fanatikus őrei, pofozással, sírással és egyéb eszközökkel kényszerítik a fiatalságot, hogy a vallástant, konfirmációt németül tanulják, amint nem értenek meg. A gyermek sokszor hetekig ellen áll a szülők kérésének, mert érzi nyelvi hiányosságát, de a szülők, különösen anya ösztönös rohamainak nem bir ellen állni s végre megadja magát. Tanul fogyatékosán vagy semmit, (erő) nyelvismerettel az iskolában vallástant, 12 éves korában konfirmációt, de 1f2 év múlva elfelejt mindent, mint félig értett és emésztetlen dolgot, de azért elmegy apái istentiszteletére, honnét üres és hideg szívvel távozik, ment ha meg is értett belőle pár szót, már hazavinni nem tudja. így nőnek a reformáció szabadelvű engedményének örve alatt pogány generációk „nemzetiségről nemzetiségre.“ Mert a reformáció a vallást mindenek fölé helyezte, a nép azonban 99 %- ban a nyelvet helyezi a vallás fölé. Pláne, ha a nyelvből gyakorlati haszna van, mondjuk a vásáron meghallja, hogy mit súgott oda a lovára alkuvó zsidó kereskedő a másiknak ; ha ezt megérti, már 100 forinttal drágábban adja el a lovát. A katonaságnál előnyben részesül az, aki több nyelven ért; őrmester is lehet belőle stb. stb. És amidőn így létérdekeivel 103 kapcsolja össze a nyelvtudást, nem csodálható, hogy az új légkörben felnövő gyermekével szemben durva erőszakot is alkalmaz, ha az vonakodnék apái nyelvén az utolsó mentsvárat, a vallástant kitanulni. Hogy ennek az erőszakoskodásnak a vallás és vallásoság issza meg a keserű levét, avval vajmi kevesett törődik a nép fia. Neki a nyelv fontosabb a vallásnál. Sajnos, hogy ez így van, de így van. A nyelv miatt képes még hitét is elhagyni és más egyház kebelébe térni át. Túlontúl keserű példákat lehetne erre felhozni !... Gyülekezeteink a nyelv dolgában autonómiát élveznek. Hej pedig de sok visszaélés történik avval az autonómiával! Nem jó az a nagy autonómia! — mondják vértanú lelkészeink, az autonómia áldozatai. Az autonómiát sok helyütt épp oly kevéssé értik meg — különösen nemzetiségi darázsfészkes — gyülekezeteink, mint a Kant -— Laplace teóriát. ... És hogy mennyi bűnt szabadított fel a meg nem értett Kant-Laplace teória a népben, arra szomorú példa Fényes Samu körútja, aki előadásaival a nép hitét lerombolta, de jobbat nem adott helyébe, kivéve egy csomó érthetet- lenséget. Azokon a vidékeken tehát, ahol a magyar tannyelvű közoktatás új viszonyokat teremtett a vallás és nyelv kérdésében, nem lehet az autonómiára és a prudentia pastoralisra bízni mindent. A gyülekezeti életet, szere- tetházat, belmissziót etceterát igenis alulról, a gyülekezetből kell várnunk. De vannak bizonyos dolgok — e fönti kérdés is ide tartozik -— amelyeknek Jöliilröl kell jönniök. Mindenekfölött egyet kellene szabályoznunk protestáns egyházunkban: a gyülekezeti autonómia és egyházfőhatóságaink viszonyát. A mostani viszony nem normális. Egyházfőhatóságaink a gyülekezeti autonómia miatt — bármekkora visszaélés történjék is vele — tehetetlenségre vannak kényszerítve. A nemzetiségi darázsfészekben működő lelkésztől pedig nem lehet mindent várni. Visszautalni e legkényesebb kérdést a J.or,,.dent?a pastoraiis“-ra annyi, mint: csak cserezd ki magad a bőrödet! Ahol tehát a magyar tannyelvű közoktatás a gyülekezetek nyelvi életében új állapotokat hozott létre, egyszóval az ifjúságot teljesen megmagyarosította, ott egyházi-vallási és nemzeti szempontból fölülről kérünk és várunk • határozott elvi álláspontot, hogy azt mint kategorikus imperativust megvalósíthassuk. A német nem szégyenli, hogy német, sőt büszke rá, hogy az s mi sok összetetélű magyarhoni lutheránusok pisloga- tunk ide is — oda is s halkan súgjuk, hogy meg ne sértsük vele a nemzetiségeket, hogy magyarok vagyunk.... Magyarországban — legalább is a lutheránus Magyar- országban — a magyar az elnyomott faj. Mert csupa finomságból és barátságból elnyomatjuk magunkat. Igazuk van azoknak, kik ránk fogták, hogy melegágyai vagyunk még azoknak a nemzetiségeknek is, amelyek már elmagyarosodtak. . . . Kínosan megtanuljuk a nyelvüket, hogy prédikáljunk nekik rajta s ők kilépve a templomból magyarul bírálják meg a pap beszédjét! Óh mi nagy szivűek, csak volnánk magyarabb magyarok! J. E. 104
