Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-12-23 / 52. szám

52. szám.

fel az egyéni tudás, számítás értékének tudata, amely csak végső esetekben gondol az isteni segítség kérésére. A mindennapi jó, a kenyér, az előmenetel — ez mind az emberi képesség, alkalmazkodás, erőfeszítés gyümölcse. Nincs mit imádkozni esőért, jó termésért, egészségért, a baj elhárításáért, mert mindezeknek természetes okai Vannak, amelyeknek menetét, lefolyását senki meg nem változtatja egyéni kedvezésekre való tekintettel. Az ember tudása felül helyezte magát az élet sok ezer esélyén, amely előtt eddig tanácstalan volt s az isteni beavatkozáson kívül más reményt nem látott. Ma már magabízóbb lett az ember. Ezt az istenfeledt magabízást akarja Jehova is letörni, a midőn.

V. Mózes XXXII. 27 v. szerint kis népét nem segíti az erős ellenséggel szemben, mert attól tart, hogy a győzelmet a maga erejének s nem az isteni segítségnek tudná be.

Ez naivitásnak hangzik, pedig ami istenfogalmunkban is több vonás van még a Jehovájeból. Az isteni működés mibenléte nincs a tanban világosan kifejezve, legalább is nem úgy, hogy a tanszerű istenhit és a mai tudományos megismerés között áthidalásra ne volna szükség. E cikk keretében nem bocsájtkozhatom részletekbe, de rá kell arra mutatnom, hogy a reformátusok úrvacsorái vitájának magva az és csak másodrendű kérdés az eredendő bűn, a váltság, a test feltámadásának tana, amely ellen kifogást lett maga Tisza István gróf. Ezt a kérdést nem lehet olymódon elintézni, hogy nehány komoly, súlyos férfi szavára egyes tételeket törlünk, vagy elmagyarázunk. A dogma-rendszer egy szerves egész; az emberiség hitélményének kerete. Ez a keret összedőlhet, de nem maga az élmény és a hit. Ha van eleven hit, az kiforrja és felépíti majd a maga keretét; de, hogy ennek a rendszernek, vallási életfelfogásnak csak egyes oszlopait rángassuk ki, annak nincs értelme. Nekünk vizsgálat tárgyává kell tennünk magát az alapot. A kérdés igen fontos, épp azért nem lehet egyszerű, fölényes mosollyal, vagy rideg elutasítással kitérnünk oly felszólalások elől, mint éppen Tisza Istváné volt, s nem felelhetünk sablonos lelkészegyleti szavazásokkal oly irányzatra, amely a protestáns szellem élő gyermeke. Végre az sem lehet közömbös a papság előtt, még kevésbé az egyház fői előtt, hogy híveik, mily hittel meggyőződéssel fogadják az egyház tanait és szentségeit?

Ha kiváló emberek tartják időszerűnek, hogy éppen ma az európai rázkodtatások hullámai felett, vessék fel ezen kérdéseket, bizonyára nagyra kell becsülni éléslátásukat, nyíltságukat és bátorságukat, mert sok ezer ember titkos véleményét tolmácsolják.

Mi belenevelkedtünk sok változhatlannak képzelt tanba s nem vesszük észre, hogy körülöttünk a dolgok s vélemények megváltoznak s ezzel szemben minden tanító, nevelő munkánk üres, eredménytelen. Nekünk figyelembe kell vennünk a protestáns elvet és célt, mérlegelnünk kell az egyháznak s tanainak tulajdon- képeni értelmét és értékét.

A protestáns körök, mint korábban is említettem, hajlanak a r. k. állásponthoz, a bevégzettség fogalmához s azon képzelődéshez, hogy az egyház öncélú ntézmény. Az egyház csak nevelő eszköz, amelynek

818

szintén kell alkalmazkodnia, különben elveszti lába elől a talajt, a ható erőt. Hogy tényleg alkalmazkodik az egyház a kor haladó szelleméhez — azt a r. kath. egyház magatartása is igazolja. Ma a r. k. egyház nem mondja, hogy a tudomány és bölcselet az egyház szolgáló leánya, — örül, ha az istentelennek nevezett természettudomány tételeivel itt-ott foltozhatja, erősít- getheti tanításait. Ez hallgatag elismerése egy oly világfelfogás erejének, amely most kezd kibontakozni a hagyományos vallási életfelfogással szemben. Hogy ezen új, fejledező gondolatvilágban mily szerepe lehet a vallásnak, ez más kérdés, ezzel most nem foglalkozom, de felhívom mindenki figyelmét éppen Tisza egy más kijelentésére, amelynek az volt a veleje: lehet valaki jó protestáns, anélkül, hogy az úrvacsorái vallástétel tanait magáénak vallaná.

Erre a hivatalos fők megjegyezték, hogy aki mindezen tanokat kikapcsolja protestáns gondolkodása és hite köréből — az voltaképp önmagát rekesztette ki a prot. egyházból, a nélkül, hogy az egyház rekesztette volna ki. Ez szól Tiszának is, aki ugyan nem kockáztatta kenyerét nyílt felszólalásával, de szól azoknak is, akik nem mernek nyilatkozni, nehogy kirekesztessenek s kényelmüket, kenyerüket veszítsék. Úgy tudom, a papság képviselete, a lelkészegyesület a liberális irány ellen nyilatkozott. Ez azt bizonyítaná, hogy a ref. papság hitéletét nem érintették még azok a kérdések, amelyeket e vallástételi vita felidézett; az ő lelkűkben nincs kétely, nincs benső erjedés, nincs mozgás, ők nem vettek még tudomást az életről, amely körülöttünk szárnyakat bont. Ez igen szomorú tünet volna, ha lélektani magyarázattal nem tudnók enyhíteni. A protestáns papság lelki élete mélyén igen is nagy változások vannak folyamatban, de kételyeikre, kérdéseikre ez időszerint semmiféle tudományos irány és rendszer feleletet nem tud adni. Lelki életünk egyensúlya bom- lanék meg, ha nem volna valami positivum, valami szilárdabb alap, amelyen megkapaszkodhatunk. A kétely idején mégis csak jobb ragaszkodni az alaphoz, amelyen nevekedtünk s amely hajlékot és kenyeret ad. Ennyi és semmi több a magyarázata a prot. papság magatartásának. De ezen látszólagos közöny álláspontjáról azt mondani, hogy aki hitéletének kiépítését nem a vallástétel hivatalos magyarázata értelmében cselekszi — az nem protestáns, az önmagát rekesztette ki a protestantizmus életközösségéből — ez minden egyéb, csak nem protestáns elv.

Bármily álláspontot foglal is el a prot. papság, ha nyíltan ellenzi is a liberális irány hitvallási új szövegezését — lelke mélyén mégis megkönyebbülést érez s titkos hálát azok irányában, akiket leszavaz. Ha a prot. papság hitélete annyira benne gyökerezik a hagyományos s hivatalos vallástételekben, és ez erős, rendületlen meggyőződésük — akkor ennek a nagy, rendületlen hitnek nemcsak hegyeket, de az egész földet meg kellene mozgatnia, annál inkább az ő híveiket, akikről az a panasz, hogy nem elég vallásosak. Lehet-e az, hogy oly eleven erő, mint a prot. papság vallástételekben fogódzó hite — nem tud vonzani, hatni a környezetre?

819