Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-12-09 / 50. szám
50. szám. Azúrvacsoraivitaaref. egyházban. Irta: Jeszenszky Ignác nagykikindai ev. lelkész. II. A konzervatív, történelmi álláspontot, amelyet a püspöki kar s a Lencz-féle röpirat óhajt képviselni, a következő tételben fejeztük ki: „A tan mindenkor a keresztyén hit kifejezése legyen a szentirdsban s az egyház hitvallásában nyújtott alaponA protestáns lelkiismereti érzékenységet mindkét oldalon respektálni kívánjuk, úgy azok érzékenységét, akik nem engedik bolygatni a meglevő alapokat, mint azokét is. akik a régi formákat a haladó kor szellemével akarják felfrissíteni. Az egyik oldalon érvényesül a történelmi múlt irányában azon követelmény, hogy annak minden hitbeli és erkölcsi tartalmát ki kell aknázni az istenországa építésére. A másik oldalon érvényesül azon ésszerű követmény, hogy a régi intézményeknek alkal- mazkodniok kell a haladó kor szelleméhez, mert különben elveszítik nevelő hatásukat a jövő nemzedék irányában. De, mindenek felett respektálnunk kell azon lélektani követelményt, hogy csak oly mérvű változások üdvösek, amelyeket hitéletünk egyensúlyának veszélye nélkül elbírunk. Ezzel jelzem is az elvet, a mely engem e kérdésben vezérrel. A reformátori eszmék egy-egy nagy lélek benső élményéből s hit tapasztalásából indulnak ki, de midőn kifejezést, formát öltenek — a fejlődés kényszere alatt állanak, mert a saját koruk szelleméhez, környezetük lelki teher-bírásához alkalmazkodnak, ó és új összevegyül bennök, hogy az átmenet természetes folyamatát biztosítsák, de ezzel nem is alkotnak maradandót és változhatlant, hanem csak újabb átmenetet készítenek elő a magasabb rendű megértéshez, a következő fejlődési fokozathoz. Ez az egészséges protestáns elv; ezzel pedig meg van pecsételve minden ortho- doxia sorsa. A tanok és történelmi alapok merev hangoztatása r. kath. felfogás, a melyben a bevégzettség, az egyedül- üdvözítés, a hatalom féltés, a lelkeken való uralom árnyai kisértenek. Az úrvacsorái kérdésben, a Lencz-féle röpiratnak, a liturgiális bizottság liberálisabb szövegezése ellen egyik kifogása az, hogy a vallástételt oly elasztikus tartalommal szövegezte meg, hogy abba mindenki belemagyarázhassa egyéni felfogását s ezzel elvessen magától minden pozitív alapot. Erre az éber protestáns szellem azt kérdezi: lehet-e hittételeket oly módon szavakba önteni, hogy azok örök időkre másithatlan pozitív alapot alkossanak s hogy azokkal szemben az egyéni felfogásnak leghalványabb árnyalata is lehetetlenné váljék? Ez volna a jegecesedés folyamata s állapota, a betű s nem a szellem élete: a protestantizmus halála. Külömben, a vita nagyon emlékeztet a marburgi cJloquiumra (1529. okt. 1 3) amelyen Melanchton, Zwingli, Luther és Oekolampadius vitatkoztak. Ök 14 pontban végre megegyeztek volna, de a 15-ik pont, az úrvacsora tanának vitája szétszakasztotta őket. A református liturgiális bizottság munkálatát is javából elfogadták, de az úrvacsorái vallástétel szövegezése, ellentmondásokat, zavart idézett elő, abban nem tudtak megegyezni. Mit gondolnak a református testvérek, akik most nem más felekezetűek, hanem önmaguk között oszlottak meg: ha annak idején a négy súlyos férfiú nem tudott egyöntetű tantételben s szövegezésben megállapodni, talán mi, epigonok, a mi vitáinkkal, cikkeinkkel és röpiratainkkal teremtünk oly egységes felfogást a protestáns tanra nézve, hogy végre majd az összes protestáns árnyalatokat, intra et extra muros, kifogjuk egyenlíteni és egyöntetű szövegezéssel egyesíteni? Régi álmaim közé tartoznék a protestáns árnyalatok közeledése a jövő közös leiadatainak megértésében, a protestáns erő kiaknázása vallási életünk fejlesztésében, — de ennek az utjai ne legyenek betűkkel kövezve, annak az eszköze nem lehet a betűkkel, a merev dogmákkal való lenyügözés, hanem a megfrissült alkotó protestáns szellem szabad megnyilatkozása. Hisz, éppen az a mi tespedésünknek szomorú oka, hogy a szabad, éltető szellemet elaltathatjuk, s amidőn tenni készülünk valamit — akkor meg kötözni, korlátozni akarunk. Maga Lencz rámutat röpiratában a református egyházban megnyilatkozó hivatalos felfogástól eltérő árnyalatokra s ha valamenyit meg akarja ismerni, lesz rá alkalma, amidőn a vita majd szélesebb arányokat fog ölteni. De nem fog új irányokról hallani, csupán a régi szellemek szabadulnak fel az úrvacsorái, esoterikus vitával, azok a reformáció korból más ismeretes jó szellemek, amiknek modern hajtásait az egyöntetű és kötelező szövegezéssel akarják lekötözni. Megjelenik s már itt is van, a pelagianizmus, az egyéni akarat előtérbe állításával a kegyelem rovására, amit Lencz a liturgiális bizottságra rá is olvas; itt lesz a komor augusztinizmus, amely tuskónak, iszapnak. sárnak mondja az egyént és boldog tehetetlenségbe sülyeszti s a kegyelem feltétlenségével nullává teszi az egyéni akaratot; jelentkezni fognak a zwingliánusok, akiknek a sakramentum jegyei puszta emlékeztető jelek s erre megnyilatkoznak a mysztikusok és az enthuziaszták, akik a szent jeleket is feleslegeseknek fogják mondani, mert jő a hit, a benső elmélyedés, a lelki megújulás; s eiőállanak olyanok, akik úgy nyilatkoznak, hogy nincs is egyáltalán szükség vallástételre és gyónásra, mert Isten anélkül is ismeri minden gondolatunkat és érzésünket; lesznek modern szpiritisták, akik szerint a pap, az úrvacsorái jegyekre hite erejével átviheti azt a magnetizáló hatást, amely a krisztusi valóságos test és vér s a kegyelem titkos hatásait szuggerálja a hívőnek s ezzel az átlényegülés szomszédságába jutottunk. Szóval, ha majd mindeme sokféle véleményt meg fogják hallani, akkor beláthatják, hogy ezeket nem lehet egy pozitív tételben kiegyenlíteni. Ezek a vitatkozások élénkséget fognak felidézni és termékenyítőleg is fognak hatni és én nem is félek tőle, de gondolok arra is, hogy ezen őrlődött fel századok vitatkozása, a reformátorok minden egyeztelő kísérlete, amely végeredményében oda jutott, hogy a 789 788
