Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-14 / 42. szám
42. szám. hogy maga sem tudja, melyiknek tagja. Van olyan is, aki különböző tisztségei dacára éveken át nem mutat- * kozik se ott, ahol dolgozni, sőt — horribile dictu — ott se, ahol szerepelni kell. De azért elüli mások elől a helyet, akik hasznosabb munkásai lehetnének egyházunknak. Ez az állapot ilyen univerzális pozíciókban levő egyénekben basáskodásra való hajlandóságot fejlesztett ki, komolyabb férfiakban pedig, kik ennek a rossz szokásnak minden terhét viselni kénytelenek, megérlelődött az a meggyőződés, hogy az egyenlőtlen teher elosztás veszedelmes betegsége egyházi köz- igazgatásunknak. A könnyelmű gazdálkodás legtipikusabb esetével állunk szemben. A tanya körül levő földeket évről-évre nyúzzuk, zsaroljuk, a perifériákon levőket pedig javítás nélkül magukra hagyjuk. Ha a körmünkre ég a munka, akkor meg se szántjuk és be se vetjük!... Nem így van? A viszonyokat ismerők tegyék a szivükre a kezüket és úgy feleljenek a kérdésre. Nem úgy van, hogy hitvány garasoskodí szempontok miatt Budapest és környékének egyik-másik lelkésze már helyzeténél fogva olyan pozíciót foglal el egyházunk közéletében, hogy miatta saját lelkészi dolgait elhanyagolni és egyházában semmi tekintetben nem helyeselhető káplán gazdálkodást meghonosítani vagy tűrni és fenntartani kénytelen? Vagy nem úgy van, hogy budapesti, különben teljesen jelentéktelen és egyházi ügyekhez nem is túlságosan értő világi emberek jelentőségüknél sokkal súlyosabb szerepeket töltenek be? Az érem másik oldala pedig az, hogy a vidék, amely a mi evangélikus egyházunk éltető, tápláló talaja, ebben az atmoszférában nem képes érvényesülni. Értékes egyházi és világi embereket nem tud egyéniségüknek és tehetségüknek megfelelő munkakörbe juttatni. Ennek az állapotnak a levét már régóta issza egyházunk. Ebben a kizsarolt talajban évek óta nem nő fű és virág, nem tenyészik egy életrevaló gondolat, nem érik egy szemtől duzzadó kalász. Okszerűbb gazdálkodást kérünk! Egyházunknak nagy szüksége van rá. A megfáradt és kiélt földeket hagyuk pihenni, a munkát rakjuk át a munkabírók, a munka- szeretők, vállaira. Vegyük művelés alá azokat az elfeledett parcellákat, amelyek noha termő erejük teljében voltak, mégis parlagon maradtak! Ez az ugar nem bőség jele, hanem gondatlanságunk, élhetetlenségünk bizonyítéka. Nem egyéni, hanem egyházi érdek, hogy mindenkiből kihozzuk azt, amire képes. A teljesített munka haszna az egyházé lesz! Ennek az ugarnak el kell tűnnie egyházunkbólíNekünk nincs ugyan külön földmivelésügyi miniszterünk, vagy olyan hadvezetőségünk, amely ezeknek az ugaroknak az eltüntetésére szóló rendeleteket vagy parancsokat adhatna ki. Saját belátásunk visz majd rá bennünket, hogy az egyház rendelkezésére álló sok munkaerőt és sok tehetséget, okosabban és hasznosabban foglalkoztassuk. Szimonidesz Lajos. 660 _________________Helyet a tehetségeseknek! A német kancellár szálló igeszerű súllyal követelelte a szept. 28-i birodalmi gyűlésen tartott nagy beszédében, hogy az ország életében szabaddá kell tenni az utat arra, hogy a tehetségek érvényesüljenek. Nem keressük, hogy a kancellár mire gondolt. Nem kutatjuk, miért adta ki ezt a jelszót. Mi csak arra gondolunk, hogy erre a jelszóra nekünk is szükségünk volna. A követelés maga oly természetes, oly indokolt, oly jogos, hogy nem kell fejtegetni. A kétszer kettőhöz hasonló axióma ez! Legfeljebb azt kellene fejtegetni, hogy miért van nálunk is szükség reá? Miért kell ezt a mi egyházunkban is hangsúlyozni? Azt hiszem ezzel is hamar készen leszünk. Igaz ugyan, hogy a mi egyházunk az ágostai hitvallás szerint a szentek gyülekezete — kellene, hogy legyen. Azonban azt senki sem fogja kétségbevonni, hogy ez csak cél, megvalósítandó törekvés, követelés és ideál, amelynek a valóság nem mindenben és nem tökéletesen felel meg. Vannak ugyan sokan, akik meg vannak elégedve, akik nem szeretik a kritikát és a nyugtalankodást, azonban a valóságokkal és tényekkel szemben vaknak lenni, azokat észrevenni nem akarni olyan botorság, amely előbb-utóbb inegboszulja magát. Nekünk minél komolyabban vesszük és minél jobban szeretjük egyházunkat, minél inkább azonosítjuk magunkat, egész életünket hitünkkel és a keresztyén ideálokkal, annál realisztikusabb megfigyelésekre kell törekednünk. Minden megtérés, minden javulás elégedetlenséggel önkritikával kezdődik és minden komoly egyházépítő munkának reális fundamentummal kell bírnia. A valóság a tehetségek és tehetségtelenségek érvényesülése tekintetében szintén aligha felel meg az ideálnak. Vannak közismert tehetetlen és nem arra való emberek egyházunkban, akik képességeiknek meg nem felelő állásokban terpeszkednek. Előfordult az, hogy előkelő egyházba megválasztottak olyan lelkészt, aki a próbaprédikációját mástól kölcsönözte, másutt meg megesett egy lelkésszel az a szégyen, hogy nagyot akarván, egy egész előadássorozatot tulajdonított el bevált német mintából s ezekkel az idegen toliakkal ékeskedve egy ideig evangélikus Prohászkaként tündökölt — szakkritikánknak is dicsőségére — hazai prédikációirodalmunk borús egén, amig szegényt le nem leplezték. Van olyan lelkészünk, akinek kezek nyolc esztendőre és egy pár törvénnyel ellentétes kegyelmi aktusra volt szüksége, hogy a theol. szakvizsga örvényeit megissza. Jelenleg városi lelkész és a hadsereg körében ragyog- tatja alapos theológiai készültségét. Van egy másik — aki ugyan könnyelműségből — de mégis egy pár szekundával bocsáttatott el az első szakvizsgájából, ma pedig egy lelkészvizsgálati bizottságnak a tagja. Ilyen és hasonló esetek, amelyekben néha karakterhibákkal súlyosbított tehetségtelenség eseteivel állunk szemben kiabáló példái annak, hogy a mi egyházunkban is szükség van a kancellári jelszó hangoztatására! 661
