Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-22 / 4. szám
4. szám. nálja az erősödésre kínálkozó s neki kedvező alkalmat, másika pedig alig várja, hogy visszaszerezze a talajt, amelyet a háború kirántott alóla. Gondoljunk egyház- hiveink megfogyatkozott számára. Gondoljunk az elesettek gyermekeire, akik szüleik vegyesházassága, vagy szűkös anyagi viszonyaik folytán ugyancsak ki vannak téve a több anyagi jót Ígérő csábításának. Ha ezeket tekintetbevesszük, láthatjuk, hogy a jövő kilátásai nem túlságosan rózsásak. Következhetik azonban jobb jövő is s hisszük, hogy fog is következni. De a jobb jövő elkövétkezésének egyedüli okozói Isten segedelmével csak mi magunk lehetünk. A hazai protestantizmusra nézve a mostani viszonyok között úgyszólván közömbös a rajta kívül álló szellemi áramlatok esése, vagy emelkedése. Mert pl. ha a jövő alakulataiból a klerikalizmus még jobban megerősödve, meghatalmasodva kerül ki, ez ránk nézve éppen úgy veszélyt jelent, mint ha az úgy nevezett destruktiv irányok kerekednek felül. Nekünk sem az egyikben sem a másikban nem telik örömünk. Tökéletesen magunkra vagyunk utalva, mert akármerre dől is a kocka, nekünk nem előny. Mindkettő ellenében védekezésre vagyunk utalva. Ez a tényállás kell, hogy arra késztessen bennünket, miszerint a saját erőinket vessük latba s csakis a magunk erősbítése révén reméljünk és várjunk a küszöbön lévő új korban jobb jövőt. Ez a magunkra hagyottság feledtessen el mindent, ami erőinket szétforgácsolná. De késztessen mindenekelőtt gondolkodásra a múlt, jelen és jövő felett. S ha multat nézzük, lehetetlen, hogy szembe ne tűnjék a sajnálatos tény, miszerint egyházunk ezideig való élete folyása igen sok esetben alkalmas volt arra, hogy a mi rovásunkra mások erősödjenek. A statisztika szomorú adatai köztudomásúak s be kell vallanunk, hogy egyházunk itt-ott a hanyatlás jeleit mutatta. Sok okát említették már ennek. Ezek közül itt csak egyre de úgy vélem, hogy a legfontosabbra — akarok rámutatni s ez az, hogy figyelmünk nem terjedt ki eléggé egyházunk ifjúságára s úgy vélem, hogy egyházunk erősödésének s fejlődésének ez az alfája. Ha valamikor, úgy most nagyon is itt van ez ideje, hogy ezzel a kérdéssel alaposan foglalkozzunk. Egyházi tevékenységünk most semmiképen sem merülhet ki abban, hogy a háború borzalmai s csapásai révén hozzánk menekülőket visszavezessük a vallás, az egyház ölére. Ez nagy kötelesség, de tulajdonképen még a múltnak szól. Az új nemzedék felneveléséről való gondoskodás, ez szól a jövőnek. Amint a nemzet létérdeke azt kívánja, hogy az új nemzedék ránézve majdan minél haszna- vehetőbb s ezért minél műveltebb és edzettebb legyen, úgy a mi mindennél fontosabb feladatunk is az, hogy egyházunk jövendő tagjait oly módon neveljük fel, hogy azok ne csak anyakönyvi bejegyzés szerint, de a szó teljes értelmében hasznos cgyháztagok legyenek. Itt nemcsak az elemi, vagy a középiskolák tanulóifjúságára gondolok. De gondolok a főiskolai hallgatóra éppen úgy, mint a kis iparostanoncra. Gondolok az egyetemi előadást hallgató diákkisasszony mellett a városban szolgáló és elképzelhető minden veszedelemnek kitett kis cselédleányra is. Az intelligencia vallás- talanságáról és közönyösségéről már sok szó esett. Azt azonban, hogy mennyi veszteség éri egyházunkat az iparospályákra készülők részéről, még alig próbáltuk észrevenni is. S ha akár az intelligencia körében, akár másfelé veszteséget, egyházunktól való eltávolódást tapasztaltunk,sajnálattal elkönyveltük a dolgot, gondolván, hogy minek is van szocializmus, katholicizmus, szabadkőmi- vesség s más hasonlók a világon. Ha pedig nemcsak gondoltunk, hanem mondtunk is valamit, akkor kigyót- békát kiáltottunk mindazokra, akik egyházunk tagjait elidegenítik s magukhoz csábítják. Holott — szerény véleményem szerint — a hiba nem annyira rajtunk kívül, mint inkább önmagunkban keresendő. Mert hiszen pl. másnak a hibája-e az, hogy egyházunk tagjai között olyanok is akadnak, akik jóformán ezt sem tudják, miféle valláshoz tartoznak. Magam ismételten tanúja voltam a pozsonyi katonai kórházak egyikében, hogy egyik-másik kórházba került katonáról (ha történetesen elvesztette nacionáléját feltüntető lapot) a felvételnél alig lehetett megállapítani, hogy mi a vallása. Persze a végén kiderült, hogy evangélikus. Ezzel szemben volt arra is esetem, hogy a baka háromszori kérdezés után is igen nyomatékos hangsúlyozással azt felelte: „keresztyén vallásu vagyok “ Míg végre negyedszer hozzá tette, hogy „keresztyén katholikus.“ Sem az egyik tudatlanságát, se e másik nekünk sokat mondó, túltengő önérzetességét nem vettem rossz néven, de fájó érzés fogott el s arra gondoltam, hogy milyen könnyű lesz esetleg az előbbieket más vallásiakként kezelni, ha olyan körülmények közé kerülnek, ahol ama „keresztyén“ elv képviselője fog a felvételi irodában ülni. Hiszen annak, hogy az a katona, aki civilben egyszerű földmives, vagy iparos, nem tudja a vallása nevét, tulajdonképen nem ő az oka, hanem az, aki nem tanította meg rá akkor, amikor annak az ideje lett volna. És csodálkozhatunk-e aztán azon, ha egy-cgy ilyen emberünk más vallásit környezetbe kerülve ahoz asszimilálódik s elhagyja azt az egyházat, amelynek sem hitelveit, sem kultuszát nem ismeri, — amelynek még a nevét sem tudja? De nem vehetjük a dolgot rossz néven tulajdon- képen azoktól sem, akik az ilyenek pártfogásuk alá veszik s elidegenítik. Hiszen akár a katholicismust, akár a szocializmust, vagy más hozzá hasonló tényezőket veszünk szemügyre, mindről tudjuk, hogy bevallottan agresszív munkálkodást folytatnak e téren. Nem azt felelhetik-e jogosan miiért nem vigyáztok az embereitekre? Én egyházunk számbeli fogyásának legfőbb okát abban látom, hogy az ifjúság nevelésére nem fordítunk elég gondot. Ellenlábasaink terjeszkedésének oka pedig főképen abban rejlik, hogy tagjaikat már ifjúságukban magukhoz láncolják, illetve a mi mulasztásainkat kihasználják. A szocializmus az iparosok, illetőleg a gyári munkások között terjed legjobban. (Ma ugyan már a földmives nép között is ugyancsak elharapódzott.) Ennek oka semmi esetre sem rejlik abban, mintha az emberek a 53 54
