Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-07-08 / 28. szám
28. szám. törése után azonban a hitel megszűnt, az adósság meg volt, melyet rövidesen törleszteni kellett, élni pedig muszáj volt. Egy évet hátra, egyet előre kellett tehát fedeznie az egyetlen fizetésnek. Hogy bírta az egyszerű teher alatt is roskadozó fizetésünk a megterheltetés kétszeresét? Mindenkinek saját titka. De hogy a fele vesére, ha már nem is a combra egyoldalú beszállítás dacára, különösen a fiatalabb testvérek — kiknek még nem sikerült oly gyorsan haladni a föld körül, hogy az egy „hozom“ évet életük idejéből észrevétlen eltüntethették volna, — vannak rászorulva, azt nyugodt lélekkel állíthatom. Nagyveszverés. Linczényi Lajos, ev. lelkész. Levél egy ingadozóhoz. Kedves Barátom ! Azt irod, hogy nem tudod rokonszenvedet megtagadni az ateista s mégis erkölcsös emberektől. Hogy nem minden igazság nélkül való az a gyakran hangoztatott tételük, mely szerint nagyobb erkölcsi erőt képvisel s így tiszteletreméltóbb nálunknál az, aki Isten nélkül is becsületes marad. Ö a jót önmagáért cselekszi, önzetlenül, mi többiek — pedig sokan vagyunk — a jóra rest lelkünket, vagy állandóan túlvilági jutalommal biztatgatjuk, vagy pedig a kilátásba helyezett büntetés tart vissza, hogy le ne térjünk a becsületesség göröngyös ösvényéről. A keresztyén erkölcstan egyik igen fontos kérdéséhez szóltál hozzá te a laikus. Bár sokan követnék példádat, akár pro, ákár contra. Legalább tisztáznátok egy néhány benneteket is érdeklő kérdést, és senkise fogná rátok, hogy hazabeszéltek, mint — a papok. Én legalább kimondhatatlanul őrülten annak vitának, melyet egy német egyházi lapban müveit világiák (orvosok, mérnökök, jegyzők stb.) folytattak a mi kérdésünkről : Gibt es überhaupt eine gottlose Frömmigkeit ? Két dolgot hadd mondjak neked, hátha állhatato- sabbá tehetném ingadozó lelkedet. Azoknak az embereknek legtöbbje, akik Isten nélkül való erkölcsi- ségükkel kérkednek, a jó cselekvésének kategorikus imperatívuszát istenfélő édesanyja tejével szívta magába s most is, bár maga sem tudja, vagy nem akarja tudni, ez az a rejtett forrás, melyből újra meg újra, ha öntudatlanul is merít. A másik, hogy az ő erkölcsiségük, ha kizárják Istent s vele együtt egy magasabb, az anyagon uralkodó szellemi hatalmat, önmagában ellenmondás. Mert ha én csak természet vagyok, teljesen általa feltételezett, mindenestől az ő produktuma, akkor lehetetlenség tőlem erkölcsiséget kívánni. Vagyis olyas valamit, ami a természet leküzdésénél kezdődik. Eucken mondotta egyszer, hogy a monizmus abban a pilanatban, amidőn következetes híveitől erkölcsiséget követel, dualizmussá lesz. És Euckennek igaza van. Ezért maga az öreg Haeckel is a monizmus háborús vigaszában (Ewigkeit, Weltgedanken . . .) anélkül, hogy észrevenné, következetlen. Mert hogyha a minden szellemi hatalmat kizáró mechanikus kauzalitásról zengünk ódát, ha nekünk az ember s az egész emberiség csak e mechanikus kauzalitás által „kormányzott“ természet, akkor nem tudom, honnan vesszük a jogot, hogy ócsárojuk az angol kapzsiságot, mely — szerinte — immár 20 hónapja véres orgiáit üli, vagy hogy tehetetlen haragunkban megáthozzuk a „kultur- emberiséget“, mely most démoni vadsággal öntestét tépi, marja. Ami végül a mi erkölcsi cselekvésünk „rugóját“, a túlvilági jutalmat és büntetést illeti, arról csak néhány szót. A jutalom- és büntetésnek mekkora a peadagógiai haszna, mennyire értéklendő a különféle vallások erkölcstanában, arról sokat vitatkoztak már és még sokat fognak írni. Az az egy bizonyos, hogy míg igazságtalanság, becsületes emberek nyomorgása, szennyes lelkek javakban duskálása lesz e sártekén, addig az emberek nem fognak lemondani ama egyetlen megvesztegethetetlen igaz bíróban való hitükről, amely drága örökség gyanánt maradt reájuk s amelyet semmi, de semmiféle más vigasz nem pótolhat. Csak azt ne hidd, hogy a keresztyén ember, ha igazán az, a jutalom reményében cselekszi a jót, vagy a büntetéstől való félelmében kerüli a bűnt. Ez weder sittlich, noch unsittlich eljárás lenne — mondaná a német professzor. Legfeljebb vorsittlich. A keresztyén, ha a tetőpontra ért, túlhaladta ,már ezt a vorsittlich fokot. Ott cselekszi a jót, nem azért, mert parancsolják, hanem mert ez számára életszükséglet. Ott örül, hogy Istene van, azért a zsoltáriróval vallja: „Uram, ha téged bírtak, nem kérdezősködöm sem a menny, sem a föld után“.* (73 25). A zsoltáriró nyugodtan hozzátehette volna „sem pokol, sem-tisztítótűz után“. Persze az út idáig hosszú és igen nagyon göröngyös. De ne sajnáld a fáradságot. Hadd el, a perspektívák, mik idefönn tárulnak eléd, mindenért, de mindenért kárpótolnak. Góg. Zsoltárfordítások. A 123. zsoltár. Rád emelem szemeimet, Aki trónolsz fenn az égben. Mint a hogy a szolgák néznek Gazdájoknak a kezére, Mint a hogy a rabszolgalány Néz kezére úrnőjének : Akként nézünk terád, Jahve, Amig rajtunk megkönyörülsz. Szánj meg, Jahve, szánj meg minket, Mert jóllaktunk gyalázattal, Únos-úntig jóllaktunk már Gúnyjával a dölyföseknek, A büszkéknek szidalmával. * Luther fordítása szerint. 4^8 439
