Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-24 / 26. szám
26. szám. hogy az emberekről pesszimisztikusan vélekedjék a mélyen érző, sokat, emberhez méltó viselkedést, keresztyén karaktert kereső ember. Nem, nem hisznek. . . . Ha hinnének, nem így viselkednének! Ha hinnének, itthon is épúgy egymásért élne minden ember, mint ahogy meghat künn Oroszországban, vagy lenn délen az a katona, akit a golyó el alál. . . . De nem hisznek. . . . Gondolj csak erősen erre s hagyd, hogy a szíved sajogjon ebbe a keserves tapasztalatba, akkor átéled te is, mit érzett Jézus, mikor a Lázárról és a gazdagról szóló történetet azzal fejezte be, hogy nem hisznek __ N em még akkor se, havalaki a holtak közül jönnehozzájuk. Sz. L. A bizottság-rendszer. Ha készülődéseinket és számításainkat a háború keresztül nem húzza, most alighanem zsinatolnánk. Zsinatunk nemcsak az Egyház Alkotmány revideálá- sával foglalkozott, hanem — úgy lehet mélyreható reformokat is alkotott volna különösen egyházalkotmányjogi téren. Akik a jeleket figyelik, már régóta tudják, hogy demokratikus presbyterzsinati rendszerű egyházalkotmányánk halálra van Ítélve. Amerre nézünk, mindenféle antidemokratikus törekvéseket látunk. Püspökeink már nem egyenlők között az elsők, hanem különbek a többi lelkészeknél! Parochiális kötelességeiktől mentesíteni akarják őket, külön püspöki székhelyet akarnak nekik teremteni, az egyházi sárgasajtó főpásztoroknak nevezi őket s lassanként teljesen elkülönülnek attól a tömegtől, amelyből kiemelkedtek. Ezzel a törekvéssel rokon az a mozgalom is, mely a konzisztoriális rendszer meghonosítását irta fel zászlajára. A mostani bizottságok segítségével való egyházkormányzás alapjában véve igen demokratikus dolog, amely ellen elvben semmi kifogást nem lehet emelni. Egyház: nk jellegéből folyik, hogy ügyeinek az intézésébe minél több embernek legyen beleszólása. Sajnos, a gyakorlatban a bizottságrendszernek nálunk felette sok hátránya honosodott meg. Ezek a bajok részben a bizottságokat választó testületek rossz emberismeretében, részben pedig a bizottsági tagok emberi gyarlóságaiban gyökereztek s megszülték a vágyat egy nem ugyan demokratikus, de nagyobb egyéni felelőséggel, több szakértelemmel és odaadással munkálkodó szakemberekkel való kormányzás után. Ma már nem aktuális a dolog, mert a háború következtében a zsinat nem munkálkodhatott. A közvéleménynek is egyéb dolgai vannak, mint hogy ilyen reformok tnegérlelésével foglalkozzék. A tovább élő bizottságoknak azonban talán nem fog ártani, ha egy tükröt tartunk elébűk. Ebben magukra ismerhetnek s felismervén el is tüntethetik egyik-másik szépség hibájukat. A tükör lapunknak olyan barátjától származik, aki igen jól ismeri a bizottsági munkálkodást. Megfigyelései itt következnek: 1. Minden közösség életteljes működésének az az előfeltétele, hogy az egyes egyének megállják benne helyüket: jól kitöltsék munkakörüket és ezt személyes felelősségük tudatában tegyék. Minden bizottság meg- ölője az egyénnek és a személyes felelősségnek. Mert nem az egyén tesz valamit, nem ő intézkedik, hanem a névtelen és személytelen bizottság, amelyben a tagok ismeretlenek maradnak és amely egyenesen felszólít a lelkiismeret megnyugtatására, mert ha a bizottság jól határozott, annak én is egyik okozója vagyok, ha rosszat, akkor én kivonom magamat a következmények alól, mert hisz, a döntésnek ellene voltam (igaz, hogy csak hallgatagon.) A bizottsági rendszer tehát alapvető erkölcsi érdekeket veszélyeztet, mert az embereket személytelenekké, bujkálókká, hamisakká és felelőtlenekké teszi. 2. Minden bizottság kis tömeg, melyre a tömegpsy- chologia törvényei érvényesek (Lásd: Le Bon A tömeg lélektana, főleg az esküdtekről szóló rész 111. könyv 3. rész.) Vagyis határozatokban nem az összes bizottsági tagok felfogása, meggyőződése és akarata érvényesül, hanem egyetlen egyé, a bizottság legerősebb szuggesztiv hatású tagjáé, aki a maga felfogását a többiekre ráerőszakolja. A bizottsági tagok legnagyobb része úgy érzi, hogy a maga meggyőződése szerint dönt, pedig valójában csak. szuggesztiv hatás alatt áll. Ha maga döntene, egész máskép tenne. így a bizottságnak nem sok értelme van. 3. Annál kevésbbé van értelme, mert a bizottsági tagok 95 %-a ner^ is ismeri az ügyeket, melyek tárgyalásra kerülnek. Legtöbbször akkor kerülnek először a szemük elé. Az ügyeket a referens ismeri meg az elnök, a többi tag a tárgyalás alatt értesül róluk. Ezért bizottsági gyűléseink rendes képe, hogy ahol nézet- eltérés van, ott az elnök és a referens kerülnek egymással szembe, a tagok csak passziv szavazók. 4. Miután a bizottságok összeillése költséges, szokássá vált, hogy a bizottságokat budapesti tagokkal töltik meg, akik ugyan a bizottság ügykörében'semmi különös szakértelemmel nem rendelkeznek, de könyebben összehívhatok, mint a vidékiek és nem kerülnek annyi pénzbe. Ezzel a budapestiek értelmetlen és jogtalan szupremaciája jár, mert a lokális véletlen őket szerephez juttatja, másrészt pedig oly sok bizottsági teendővel vannak elhalmozva, hogy teendőiknek megfelelni nem is igen tudnak, a bizottsági üléseket nem is látogatják, vállalt kötelezettségeiket lelkiismeretesen betölteni, úgyszólván képtelenek. 5. Az örökös bizottságozás végtelenül megnehezíti az egyházi gépezet működését. Amit egy, felelősségére hagyott ember rögtön elintézhet, azt a bizottsági rendszer hónapokig, sőt esztendőkig elodázza. A bizottságokra szükség van. Legyenek bizottságok, de ezek ne intézkedő jogkörrel legyenek felruházva, hanem ellenőrzést gyakoroljanak. Az intézkedés bizas- sék rá felelősség terhe mellett az illetékes egyénekre. Ennek az állásfoglalásnak s ezeknek a tételeknek más viszonyok között aktuálisabb jelentőségük lehetett volna. A mostani viszonyok közt, gyűléseink küszöbén szolgáljanak e megjegyzések figyelmeztetésül,-hogy az 403 402
