Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-05-06 / 19. szám
19. szám. krajcár s annak fele a fillér! Nem csoda, hogyha egyházaink, iskoláink nem állanak bizonyos tekintetben Hivatásuk magaslatán. Ahol pénz soha semmiféle formában semmiféle célra nincs elegendő, ott igazán nem szabad csodálkozni azon, hogyha a pénzhiány megbosszulja magát s a hiányok, a szegénység mind nagyobb mérvet öltenek. Pedig egyházunkra a jövőben nagy feladatok várnak, egyben azonban úgy lehet, hogy kritikus idők is következnek. A háború után az adók és egyéb kötelezettségek nagyok lesznek. Ki tudja előre megmondani, vájjon csörgedez-e majd számunkra az adózási kedv és teherviselés forrása oly mértékben, mint eddig?! Azért igen fontosnak tartanók, hogyha az egész vonalon gondoskodnának és gondoskodhatnának egyházaink némi tartalékokról, amelyeket akár valami közegyházi célra, akár pedig saját céljaikra felhasználhatnának! Az, hogy most bárhol adóemelés formájában történhetnék meg ez a tartalékolás, kizártnak látszó dolog. Sok helyen megbírná ugyan a földnek népe, azonban az adóemelés ódiumát ezekben a nehéz időben egy egyház vezetősége és elöljárósága sem vehet£ magára. A tartalékolás legelfogadhatóbb formája volna az az intézkedés, hogy a hadbavonultak után — természetesen a lehetőség és az emberség korlátái között — mindenütt megkívánnák a fej után kirótt járandóságok lefizetését. Az egyházközségekben ennek az elhatározása nem könnyű dolog. Azért a kezdeményező lépéseket az egyházközségen kívül álló tényezőknek kell megtenniök. Semmibe sem kerülne, ha az esperességi gyűlések alkalmával az esperesek vagy az esperességi gyűlések saját háztartási egyensúlyuk megóvása vagy az egyházakra váró nagy kötelezettségekre való előkészülés (reformáció emlékünnepe, jubileumi alkotás, patronázs- iigy, hadi árvák gondozása stb. stb.) céljából azt ajánlanák minden egyháznak,hogy teremtsen a hadbavonultak járandóságaiból tartalékalapot s ezen járandóságok megfizetésére egyúttal a híveket is felszólítanák megfelelő formában. A motiválás igazán nem volna nehéz! Sok szunnyadó jóindulatot lehetne egy pár értelmes szóval és helyén való intézkedéssel az egyház iránt felébreszteni. Néhol az egyháznak erre a jóindulatra múlhatatlan szüksége van, azért ennek a lépésnek a megtétele kötelesség az csperesség részéről, másutt viszont magasabb szempontok teszik szükségessé, hogy egyházaink erősíttessenek és minden eshetőségre okos előrelátással elkészüljenek. Azért hozzák meg az es- perességek ezt a határozatot; ne mulasszák el ezt a figyelmeztetést. Husvét vasárnapján. Oly szép husvét vasárnapom volt, hogy így is kezdhetném: hol volt, hol nem volt... . Valahogy nem prózában, hanem metrumban kívánkozik ki belőlem ez a husvét vasárnapja. Hiába akarom leírni az időben térben előbb történteket, valami titkos érzés belülről az újjaim közé játsza a tollat s parancsolólag int felém: előbb husvét vasárnapját! ... Félve gondolok erre a szép érzésre, félve mártom be a tollat, mert előre sejtem, hogy az én szép élményem sokkal szebb volt, mint hogy-azt a szív fenekéről kiírni lehetne. Még a jó Isten is szerette ezt a husvét vasárnapját. Adott szép időt, verőfényt, napsugarat. Végig az egész fronton, amerre a fül elhall, egyetlen ágyúlövés sem hallik, oly szeretetben misztikus a zöldülő lengyel róna, dombok, hegyek, rligyezések. Az ellenség is megtisztelte ezt a husvét vasárnapját. Reggel otkor már nyeregben ültünk a római katlio- likus kollegával útban az ütegek fejé. így csináltuk ezt már jóval a húsvéti ünnepeket megelőzőleg, hogy mennél több küzdő bajtársunknak vihessük meg a nagypénteki gyászt és húsvéti örömhírt. A hadosztály óriási területen oszlik el, egy nap lehetőleg 2 istentiszteletet óhajtottunk tartani, ahol a viszonyok megengedték. A Feldkapelle a teherkocsin jött utánunk, a két tiszti szolgával, mint egyházfival. A húsvéti istentiszteletek Isten szabad ege alatt folytak le. Jobbról-balról az ágyúk torka tátongott a levegőbe. Katholikus lelkésztársam úgy' 30 -40 lépésnyire olvasta a misét, még hallottam a vezényszót, amint táblácskámat felkötöttem. Az evangélikus isten- tisztelet hátterében a gránát ellen biztosító „róka lyukak“ nyílásai feketé lettek. Csendes áhítattal oszlott szét mindkét felekezet legénysége az istentiszteletek után s kettesével mentek a inűsövény tövében a mélyen leárkolt úton a stellunghól. Müsövényt kellett felállítani, hogy az oroszok látcsövei ellen takarva legyen a járó-kelő s az utat is mélyen leásni, hogy mintegy futóárokban történjék a közlekedés. De még ilyen intézkedések mellett is nagyobb ember csoportoknak nem szabad egyszerre elhagyni az ágyúk stellungjait, nehogy a valahogy mégis észrevett csoportosulás az ellenséget lövésre izgassa. Egyes emberre nem lő az ellenség, sem mi ágyúval, de az ember csoportokat megköszöntik srapnellel, amely pedig 50 méter körzetben gyilkol. Istentisztelet után előkerül a köpenyeg nagy zsákszerű zsebéből a sarkantyú s megyünk a többi filiába. Egyik ütegnél, hol a húsvéti istentiszteletet bejelentettem, legkellemesebb meglepetésemre egy evangélikus iskolatársam fogadott. „Hogyne, igen szívesen, kedves pa- pocskám, olyan szép oltárt csinálunk, amilyet még nem láttál.... Az egész Mannschaftot berendeljük, mi is ott leszünk. Ugy-e Úrvacsorát is fogsz osztani ? De régen nem volt részünk evangélikus istentiszteletben! Emlékszel rá, mikor együtt maturáltunk? Elképzelhető, mily szívesen és őszinte lelki örömmel megy a Fcldkurat ilyen helyre istentiszteletet tartani és Úrvacsorát osztani, ahol örömmel várják az Isten Igéjét és a szentségét! Tüzérhadnagy barátom készülődött. „Megbocsátasz, de nekem most ki kell mennem a svarmliniába. Minden második két nap ki kell mennem és ott megfigyelni ágyúink hatását s irányítani a lövéseket telefonon“. — „Messze van ide a svarmlinia,,? —kérdem tőle. „Dehogy, kérlek alássan, látod azokat a magasabb dombokat? Ott van a mi svarmliniánk“. , 293 292
