Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-04-01 / 14. szám
14. szám. Megáll a „tafli“, itt az indulás ideje. A sebesülteket sorra felrakják a kocsikra, betakarják, hogy meg ne fázzanak a hosszú úton. Olyan hideg most minden arc, mosolyogni sem mernek, félnek hogy még itt tartanák őket, nem hiszik még, hogy csakugyan elmennek. De amint elindul a kocsisor, egyszerre felvidul minden arc. Mégis!... mégis mennek, közelebb az édes otthonhoz! Nem érzik a fájdalmat, maguk előtt látják már az otthoni tájat, a kis családot, ha betegen is, csak tovább: haza! Milyen boldogság ez. Mennyi fájdalmat és szenvedést feledtet ez a szó: haza. A haldokló szív is dobogni kezd, ha az „otthont“ hallja. Ott vár gyógyulást sebére mindenki, kinek itt nem Írták fel fejfájára: „meghalt a hazáért!“ És mi nézzük őket, amint egyre távolodnak tőlünk Alakjuk egyre jobban belevész a szürkeségbe. Körülnézünk, többen ezt sóhajtják mellettünk: „mily jó nekik!“ Harctér 1916* SZEMLE. Hajszál a levesben. Egyházi lapok tudósítása és értesülésünk szerint az az egyetemes gyűlés által kiküldött bizottság, melynek a theol. fakultás ügyének minden irányú előkészítése a feladata — megtartotta első ülését. Nem csinált úgy, mint egy pár évvel ezelőtt hasonló célra alakított bizottság, mely egyáltalán nem funkcionált. Az új bizottság működik. Első ülésén elvileg döntötte el, mit kíván evang. egyházunk, ameny- nyiben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a reformáció 400 éves jubileumára egy egyetemmel szerves kapcsolatba hozott theologiai fakultás szervezését tartja megfelelőnek. A határozat jogos igényeink megfelelő kifejezése. Kívánatos volna, hogy egyházunk minden tényezője közremunkálkodjék ezen álláspontunk dia- dalrajuttatásán. Mert akadályokban nem lesz hiány. Egy önálló, teljes fakultásjogokkal biró theologiát nemcsak más vallású körökben, hanem az egyetemek tájékán sem látna mindenki szívesen. Reméljük azonban, hogy a kultuszminisztérium túlteszi magát ezeken a különleges szempontokból fakadó ellenzéseken s bennünket is hozzájuttat ahhoz, amire rászolgáltunk és jogigényeink is vannak. Nem volna rossz, hogyha a bizottság minden eshetőségre elkészülve számolna azzal a lehetőséggel, hogy tárgyalásai váratlan akadályokkal találkoznak s a fakultásból a kivánt módon semmi nem lesz. Ebben az esetben fakultásnak saját erőnkből való felállítására kellene megtennie az előkészületeket. Sárospatak példája követésre méltó; a történeti tradíciókhoz való törhetetlen ragaszkodás bizonyos esetekben nem erény, hanem egyenesen bűnné válhatik. Lehet, hogy mi is csak önmagunkat gyengítjük, hogyha a mostani elégtelen eszközökkel dolgozó theologiák fenntartásához csökönyösen ragaszkodunk! — Ez a leves. A hajszál benne az, hogy a bizottság magát — anélkül, hogy erre neki az egyetemes gyűlés jogot • Ez a leírás két hónapja várta a közlést (Szerk.) adott volna — két taggal kiegészítette és az ilyen módon behívott két tag egyikét a minisztériumokkal való tárgyalásra kiküldött albizottságba is kiküldötte. Az egyetemes gyűlés jegyzőkönyvéből megállapítjuk, hogy ehhez sem az elnökségnek, sem a bizottságnak joga nem volt. Mi az ilyen önkényes és az egyetemes közgyűlés jogaiba vágó intézkedések ellen szavunkat felemeljük s reméljük, hogy vagy a két tagot behívó elnökség, vagy bizottságfogja módját keresni ezen tévedés kikorrigálásának, vagy pedig a behívott két „tag“ fogja hálásan megköszönni a szives jóindulatot és várni fog addig, amig a bizottságba a szokott törvényes forrná-, ban az egyetemes közgyűlés által kiküldetik. Egyúttal pedig sajnálatunkat fejezzük ki, hogy a különben talán jó levesbe a köteles és mindenre kiterjedő gondoskodás némi hiánya miatt ez a —- hajszál belekerült. Kinek használ az ilyesmi ? ... Senki gyermekei. így nevezik magukat a református papok. Még pedig sok igazsággal. Lent a gyülekezetekben sokan irigykedve nézik az ő uraságukat s bizony-bizony kevés megértésre talál helyzetük. Fent pedig „parturiunt montes“ azonban a legtöbbször valami szóra sem érdemes frázis születik, ami az ő szomorú sorsukon sajnos, semmit nem lendít. Pedig azt Írják: „Fejünk a gondoktól szédül. A mindennapiért, családunk fenntartásáért való súlyos aggodalmunk, számlák számontartása közben idegrendszerünk őrlődik, életörömünk pusztul, eszményeink elhomályosodnak szemünk előtt. Segítséget várunk! Hívják e segítséget drágasági vagy családi pótléknak, hívjak hadisegélynek, mindegy, csak jöjjön mélébb! Lágymeleg sopánkodás, leereszkedő sajnálkozás nem lehet komoly válasz a mi segélykiáltásunkra. S ha ezt szánták volna nekünk válaszul, akkor mi ebből nem értenénk ki mást, mint azt a keserves megaláztatást, hogy mi lelkipásztorok, értéktelen szolgálatunkkal, meddő életünkkel senki gyermekei vagyunk“. — Nem a mi esetünk ez? Azt hiszem, hajszálra a miénk, csakhogy mi már nem tudunk és nem merünk panaszkodni sem. A népszerű finánc és a zöld ló. Egyelőre a lehetetlenségek országába tartoznak. „Népszerű fináncot és zöld lovat még senki nem látott“ — tartja a nép szája. A m. kir. belügyminiszter 29,500 sz. rekvirálásra és az elsejtett készletek felkutatására irányuló körrendeleté a finánc népszerűtlen szerepére kényszeríti a lelkészeket és a tanítókat, mikor szerepet juttat nekik a készletek felkutatásiban és kimondja, hogy az erre vonatkozó megbízást senki vissza nem utasíthatja, hanem köteles azt lelkiismeretesen betölteni. Nyilvánvaló, hogy ez a szerep használni senkinek nem használ, — ártani pedig papnak, tanítónak elképzelhetetlen sokat árthat. Mint a katholikus lelkészek a nép és lelkésze között kívánatos barátságos és bizalmas viszony szükségére hivatkozva húzfciWnNr ettől a feladattól, úgy mi is szívesen vennök, hogyha lelkészeinknek és tanítóinknak valami más rmíflkát'/adnának a rekvirálással való megbízás helyetL'Szegóny fináncok úgyis hordják a népszerűtlenség átkát! Legyen ez az ő kizárólagos feladatuk! . i/Jólm i ii 216 m
