Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-04-01 / 14. szám
Az országos statisztikai hivatal megdöbbentő adatokat dobott közébénk. A félelmetes számok, arról győznek meg bennünket, hogy a magyarság nemcsak a háborúban pusztul, hanem pusztul a bölcsőben is. Míg a háború alatt a születések száma 27 százalékkal apadt, a halálozások száma 21 százalékkal növekedett. Az e két népmozgalmi adatban megnyilatkozó veszteség tehát 50 százalékra tehető. Ha az országos csecsemő- halálozásnak képét a maga borzalmasságában vizsgáljuk, arra a szomorú eredményre jutunk, hogy a magyar vidékeket sújtja leginkább a pusztulásnak veszedelme. S mi az oka ennek, melyik betegség az, mely a nemzet életfájának bontakozó rügyeit oly kérlelhetetlenül pusztítja? Ez a betegség a bélhurut, mely a csecsemőnek tévesztett táplálásából ered és mely ha fellépett, a legtöbb esetben elragadja áldozatát. Az országos statisztikai hivatal megdöbbentő adatai a belügyminiszter mellett a lelkészkedö papságot kell, hogy érintsék a legközelebbről. Evangéliumi egyházunk, sociális tevékenységének, a sokat hangoztatott belmissziónak a körébe tartozik talán ez a úgy a magyar nemzet, mint az ev. egyház jövendőjére nézve fontos kérdés. Cz. G. Volhynia határán. Irta Schultz Aladár tábori lelkész. (A sajtóhadiszállás jóváhagyásával.) Nehéz pelyhekben hull a hó, hogy eltakarjon mindent az avatatlan szemek elől. Rövid egy óra után hasztalan keressük az utat. A magasság és mélység eggyé olvad össze, nincs közelség, sem távolság, csak egy van: a végtelen tér. Hófehér köpenyben suhannak át a süppedő hómezőkön. A távolban néhány árván álló nyírfa jelzi az útirányt. Ez a legkiemelkedőbb pontja a vidéknek. A hegy csúcsán ház-nagyságú szirtek, mint a természetnek különös csodás alkotása, bámulnak talán évezredek óta a titokzatos orosz Volhyniába. A messzeségben látszik Kremience város tornya, bronz fedeléről messze visszaverődik a napsugár; féltve őrzött kincse az orosznak, ha az elvész, vele Galíciának az a keskeny sávja sem az övé többé. Közelebb látszik Nvv. Aleksiniec kupolás tornya, ki tudja, mit takargat árnyéka; ma még büszkén áll, holnap talán már halálra ítélik. Hátrább emelkedik a podkámieni kolostor. Százados múltra tekint vissza, de sziklafala még most is dacol az idővel. Valamikor gyülekező helye volt az ukrainai nemességnek, most várrá alakította át az orosz hatalom. Pedig hasztalan dolgoztak rajta két hónapig, csak két óráig tarthatták. A kolostor bejáratánál állt a lélekharang. Csak akkor szólalt meg, ha a kolostornak halottja volt.De ennekis csakazemlékemaradt meg. Egyshrapnel- ltink közepén találta a kis harangot, letörte az egyik felét. Utolsó csengésével az oroszok galiziai uralmának halálát hirdette, — mintha azt akarta volna hirdetni az ott lakó orosz táborkarnak: „vége, — soha többé!“ * Esteledik már. A hegy lábától nem messze, hosszú vonalban kicsiny füstfelhők látszódnak. Ez a harctér. A friss hó mindent eltakart és aki még soha nem látta, hasztalan keresné a lövészárkot — nincs sehol. Pedig ott a kis füstfelhők alatt javában folyik az élet. Csajkában fői a jó galíciai burgonya; van belőle elég, csupa érintetlen burgonyaföld az egész vidék, elég egy-kétszer belemélyíteni az ásót a gyengén fagyott földbe, kész a vacsora. Milyen öröm ez a katonának. Mikor a fel-felszálló gőzöket nézi, szinte oda tapad hozzá a tekintete, hozzáadja minden tudományát. Az a kis tűzhely pótolja az ő otthoni tűzhelyét, a pattogó tűz szinte bíztatja, hogy egykoron mily jó lesz emlékezni otthon arra a kis tűzhelyre, melyet ott állított fel egykor messze Galíciában és ha valaha panaszra nyílnék ajka, bizonyára eszébe fog jutni az a szűk fedezék, ahol csak egyet kívánt: ha szegényen és küzdelmek között élni is — csak otthon! Késő alkonyaikor döcög a tábori konyha. Megelevenednek a lövész- és futóárkok, edények csörömpölése mindenfelé, ez az ebéd ideje. A konyhákat respektálja az ellenfél is. Állóharcban mindig kialakul a harcolók között valamelyes kölcsönös megegyezés, amit megtorlás nélkül megszegni nem szabad. Sem ők, sem mi nem háborgatjuk a konyhákat, hadd végezzék el kötelességüket, azután menjenek Isten hírével. Azután jön a kritika. Bírálatot mondani senki sem tud jobban a magyar bakánál. A tiszti fedezékekben is mozgás van. Telephonhoz hívnak. Mindenki siet a kezébe venni a kagylót: megszólal a telephonhírmondó. Szegényes ágyon fekve, nedves falak között, pislogó gyertyafénynél mily különös;^ zenét hallgatni. A szomszéd községben játszik a katonazenekar és fut a hang a vékony vezetékben egész a legelső sorokig, hogy mindenütt felvidítsa a kedélyeket és elviselhetőbbé tegye a hosszú estéket. Jótékony hatása van a zenének. Harmóniát teremt a nyugtalan szívben, az izgatott kedélyeket puha, harmatos szálakkal szövi át. Olyannak tűnik fel a zene, mint a reménynek lágy lehellete: éltető hamvát szórja a csüggedő lelkekre. Soknak talán úgy hangzik az, mint Orpheus alvilági dala: „voltam király Beotiában!“, hirdeti, hogy így is 1 ehet élni, dorbézolás nélkül, mulatóhelyektől távol egyedül a kötelességnek. Minél messzebb visz a vezeték, hangja annál lágyabb, mintegy halk sóhaj hallatszik az utolsónál: „hóval lepi be tél,... hóval lepi be a tél!“... * Őrs váltás van. Lassú léptekkel közeledik a katona kijelölt helyére. És bámul bele a kietlen sötétségbe. Uram kegyelmezz! Körülötte süvít a golyó, de nem mozdulhat el helyéről, még ha tűztengerrel árasztanák is el, akkor sem; nem térhet ki, gyávának mondanák társai. Fényszóró világítja meg a tájat, nem lát semmit, a fény elvakítja, csak hallja a gépfegyver kattogását. Csak ez egyszer Uram, ez egyszer segíts! Kiáltás hangzik a sötétben, utána a tompa zuhanás. Segítségért kiált a sebesült katona. Sietve kötik be a sebét és még az éj leple alatt elszállítják a segélyhelyre, hol gondos kezek veszik oltalmukba. Majd tovább a hadosztály egészségügyi intézetébe, hol újra átkötik, hogy nyugodtan mehessen oda, ahova a szive vonzza. 214 215
