Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-06 / 10. szám
10. szám. a rnegbeszélésére, hogy a keresztyén egyház mennyiben a Jézus igaz tanítványainak a közössége. Az áldozatkészségnél, amikor katonák vérüket áldozzák, az itthon maradottak sebesülteket ápolnak, beszélhetünk a Jézus személyéről, aki életét áldozta övéiért. A íelebaráti szeretetet illusztrálja az irgalmas - samaritá- nusról szóló történet. A jónak, az igaznak győzelmében vetett hit odafüződik Jézus megváltói művéhez, aki az isteni igazságért feláldozza életét, és a halálban még ellenségét is meggyőzi. A történeti anyagnak helyes és ügyes felhasználására éber figyelemmel kell követnünk az eseményeket. Pl. Reims ostroma eszünkbe juttatja, hogy ott keresztelte meg' Remigius püspök Chlodwigot, a francia királyt. A pápa őt a legkeresztyénibb királynak nevezte. Teszi-e a keresztség az embert tökéletes keresztyénné? Jó keresztyén volt-e Chlodwig a keresztség után? Jóalkalom ráutalni a különbségre, ami a katholikus és evangélikus szentségek fogalma között van. A háborús idők száz és száz alkalmat nyújtanak, hogy a konfirmációi oktatásnál maradandó benyomásokat adjunk. Ne mulasszuk el az alkalmat és használjuk fel ezeket a nehéz időket konfirmandusaink javára. l. f. ö. SZEHLE. Diakónusok. Nem is olyan túlságos rég kisértett egyik egyházi lapunk hasábjain az a gondolat, hogy ha már lelkészeinek az evang. egyház nem tud képzettségükhöz méltó fizetést adni, ne is követelje meg tőlük az akadémiai képzettséget. A szegényebb egyházak elégedjenek meg diakónusokkal s csak a nagyobb javadalmat nyújtani képes egyházak alkalmazzanak egyetemi szinvonalú nevelésben részesített lelkészeket. Ez ellen akkor kiabáltunk s megütközésünket fejeztük ki azon, hogy épen a mi evangéliumi egyházunkban kell ilyen furcsa ötleteknek teremniük. Most a diakónusokat a Belmisszióban látjuk viszont (1915. évi 1. szám). Alig ismerünk rájuk . . . Ami nem csoda, mert most már nem alacsonyabb képzettségű lelkészek ezek a diakónusok, hanem lege artis a lelkészek belmissziói segítőtársai. Sajnos azonban, mikor annak a felsorolásáhos érünk, hogy mire is lehetne ezeket az erős evangéliumi vallásosságú, körülbelül négy polgári osztályt végzett segítőket felhasználni, akkor egyszerre kizökken a Belmisszió felelős szerkesztője a korrekt theoretizálásból és a legfurcsább szerepet szánja szegény diakónusoknak. Például: megtenné az egyik fögymnáziumi, a másik theol. akadémiai első pedelusnak; közülök kerülnének ki a városi gyülekezetek bérházainak házmesterei, a diakonisszaintézet első szolgája, a Luther-Társ. könyv155 kereskedés expeditora, az egyházfiak stb. stb. Azt is. mindjárt kilátásba helyezi, hogy az első diakónus neveléséhez mindjárt hozzákezd és a könyvkereskedésbe felvesz egy árvaházi gyermeket tanoncul s ebből nevel egy üzletvezetőt. Ez a diakónus intézmény egész mulatságos magyar specialitássá nőné ki magát, ha ebben a formában megvalósulna. Hogy az akadémiai pedellusok, vagy az egyházi házak házmesterei képzett és lehetőleg négy polgárit végzett férfiak legyenek, az még megjárja. Ha lehet, akár egyetemi kvalifikációt is kívánhatunk tőlük. Azonban, hogy pl. a Luther-Társa- ság könyvkereskedését, mely végre is a könyvtártípusok és a tankönyvmonopolium révén igen erős forgalmú és kiváló üzleti érzékkel való vezetést igénylő könyvkereskedés lesz, egy pedellusi vagy szolgai minősítéssel bíró diakónusra bízzák, az előttünk mégis egy kicsit aggályosnak látszik . . . Úgy tudjuk, hogy a könyvkereskedés vezetője, aki kiváló szakember és jónevű kereskedő, tavasszal megválik a könyvkereskedéstől. Megfelelő vezetésről eddig gondoskodás nem történt. Szaksze ű vezetés nélkül álló egyházi könykereskedésbe — tanoncot felvenni, akit nincs aki oktasson, talán nem egészen helyes eljárás azért, mert így igazán nincs meg a grancia arra, hogy ebből a szegény, pusztán autodidaxisra utalt árváimból válik-e majd olyan üzletember, aki idővel egy ily nagyforgalmu üzlet élén megállja a helyét?!... Ez azonban részletkérdés. Mi úgy lát'.uk, hogy a diakónus intézményre addig, amig szakemberek is ilyen lehetetlennél lehetetlenebb helyekre akarják állítani a diakónusokat — a mi egyházunk nem érett meg. Bár nagy szükségünk van rájuk, nincsenek olyan belmissziói intézményeink, amelyeknek a körében megfelelően foglalkoztassuk őket. A Luther-társaságnak különösen kár volna, ha ilyen kísérletezésekbe belemenne. Egy jóforgalmú üzlet vezetéséhez szakképzett, hozzáértő és felelős ember kell. A monopolium magában még nem elég . . . Akik a Luther-társaság könyvkereskedését igénybe veszik, többet is kívánnak attól, mint hogy a könyvtártípus könyvei kifogástalanul legyenek becsomagolva és pontosan expediáivá. KÜLÖNFÉLE. Olvasmány a sebesülteknek. Lapunk 5. számában közöltük Kirnbaiier Gyula ménhárdi lelkész egy javaslatát arra vonatkozólag, hogyan lehetne a sebesülteket komoly és értékes evangéliumi szellemű olvasmánnyal ellátni. Nagy örömünkre szolgál, hogy Geduly Henrik tiszakerületi püspök ur az „Evang. Örálló“ legutolsó számában közölt felhívásával kezébe veszi ezt a dolgot s vállalkozik az iratok (régi folyóiratok, nap156
