Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-12-18 / 50. szám
50. szám. hoznia, az életerő, arisztokratikus gondolkodás, a kiméletlen harcban előre törő ember pompás példányát. Megcsinálhatjuk mi is, csakhogy egészen máskép; a mi eszményünk távol áll Nietzsche Übermensch-étől. Mi nem a letipróban, hanem az elnyomottak és nyomorultak felsegítőjében, nem a harcok véres kezű hősében, hanem a becsületes munka apostolában, nem az élvezőben, hanem a saját falatját másokkal megosztóban keressük még mindig eszményeink megvalósítását. A mi királyfink, a kit várunk, hogy megváltson bennünket a ránk nehezedő kereszttől: a békesség fejedelme. Tőlesem külső bajoktól, múlandóságtól, haláltól való megváltásunkat várjuk, mert azt már megtanultuk, hogy a természet kérlelhetetlen törvényeinek betöltése alól mi kivételt nem képezhetünk, hanem megadással, nyugodtan engedelmes- kedve kell betöltenünk tisztünk minden törvényét. Az Istennel való békesség, lelkünk nyugalma várakozásunk, vágyunk tárgya. Ez a legfőbb jó, amivel együtt minden egyebek megadatnak nékünk. Sz. L. * 1 A vallás és a háború. (Folytatás és vége.) De a háború lobogó lángja nemcsak az elméket foglalkoztatja élénken,— az emberek lelkében szunyadó vallásos élet szikráját is lobogó lángra szította. Eddig- elé gyakori volt a panasz, hogy az emberek nem vallásosak, kerülik a templomot, nem imádkoznak, nem olvassák a bibliát. És most mit látunk? A nagy háború mintha a vallásosság ujraébredését jelentené ! Soha sem voltak a templomok oly látogatottak, mint most, soha sem imádkoztak az emberek annyit mint most ! A háború hatalmas ütése hitet ébresztett az emberi szívben. Hogyan jutottak az emberek ide? Talán énekkel, meggyőző beszéddel? Nem ; a testi lelki fájdalmakat szenvedő lélek ama jó talaj, a hol a vallásos érzés igazán tenyészhet. Ezért van ezen megpróbáltatások napjain az emberi lélek vallásos érzetekkel tele. A háború vitte az embereket az Istenhez, a háború által okozott sebekre valódi vigasz csak a vallás örök igazságai tudnak adni. Az anya, akinek a gyermeke, a hitves, akinek az életepárja küzd a vértől füstölgő harcmezőkön : erőt és vigaszt csak az ima szavaiból meríthet; a harcban küzdők pedig bátorságot és kitartást szintén csak a vallás örök igazságaiban találnak. Németországban és nálunk is imanapokat és könyörgő körmeneteket tartanak. Százezrek hajtják le fejüket a mennyei Atya előtt, kezüket buzgó imára összetéve, hogy a Mindenható őrizze meg a népüket! És az Isten meg is fogja őrizni. Egy népet, mely ily hivőn lép az Isten elé, nem tiporhatja szét tizannyi ellenség sem ! Mert azoké a siker, akik az imádságból erőt tudnak meríteni és ezen erő teszi küzdelmüket győzelmessé! Imánk az erőnk, a kitartás forrása. De különösen a harctéren szenvedő kedveseink levelei és a tábori lelkészek jelentései meghatóan igazolják, menny;re szomjuhozzák hőseink a vallás vigaszait, mennyire szükségük van az erősítő imára. Egy tábori lelkész ezeket írja : Sokaknál a lelkész puszta megjelenése már elégséges ahhoz, hogy könnyekre fakadjanak. Ez lesz a háború legnagyobb vívmánya, hogy az emberek megtanulnak ismét érezni; a felebaráti szeretet nem lesz a szószék üres frázisa, a családi összetartás nem esik anyagi érdekek áldozatára, a hazaszeretet nem lesz a múltokba visszanyúló fénysugár; a vallási megújhodás bekopogtat az emberi szivekben ; az emberek befogják látni, hogy Jézust nem lehet dogmatikai korlátok közé szorítani, hanem meg kell őt élnünk; az emberek nem fogják őt fölényes gőggel lemosolyogni, hanem őt mint minden idők legnagyobb ideálját ezer szenvedésen keresztül követni fogják. Egy katona tábori levele így szól: Legyen akármilyen az ember hite, itt az ember tekintetét akaratlanul azon örökkévaló hatalom felé irányítja, a mely a sorsunkat intézi és a melyről mindnyájan egyformán érezzük, hogy tőle függünk. Egy másik katona, ki több csatában vett részt, megsebesült és újra visszatért a harcba, így ír: Én a halál borzalmait már megismertem, a halál villámai már köszöntettek engem, de én nem remegek a haláltól, mert Krisztusban hatalmas szövetségesem van, más nem történhetik velem, mint amit Isten felőlem rendelt. Egy másik megsebesült katonát már ötször megoperáltak, hat hónapig vergődött és a mikor hatodszor került a műtőasztalra, a tábori lelkész ama vigasztaló szavaira, hogy az igaz keresztyén ember a fájdalomban mutatja meg, hogy Jézus méltó követője, azt felelte: hiszen ha ő benne nem bíznám, azt hiszem, már rég megőrültem volna a betegágyamon. Egy népfölkelő tizedes beszéli, hogy vele van egy katona, aki híres volt a káromkodásairól, léha életéről, istentelenségéről és a kinek a legnagyobb élvezet volt gúnyt űzni azokon, akik istenes életet éltek. Ez az ember végig csinálta a szerbiai hadjárat minden borzalmát, végig verejtékezte a visszavonulás minden fáradalmát. Betegen, megtörve került a kórházba és egyszer közel is volt a halálhoz. A tábori lelkész beszélt neki a büntető Istenről, a ki az elvetemülteket elkárhoztatja. Halálhideg verejték gyöngyözött a beteg homlokán. Beszélt neki a könyörülő Istenről. Égi remény csillogót fel a bűnös ember szemében. Erős szervezete győzött, felépült és azóta nem akar a régi életére viszza- emlékezni. A régi ember meghalt benne. A harctéri vallásosságba mély bepillantást enged a következő két levél, az elsőt egy katona írja, aki a polgári életben kocsis. Azt írja, hogy itt tudja meg minden ember, hogy kell imádkozni, mert csak az Isten segítő keze tart meg bennünket az életnek. Itt nem szégyel egy sem összetett kezekkel a másik előtt imádkozni. Otthon nem láttam még úgy szívből imádkozni, mint itt. A merre megfordul az ember, sűrűén látni egy-egy katonát fa tövében, árok partján térdelve, összetett kezekkel, kisírt szemekkel az égre tekintve imádkozni. A másik levelet egy katholikus tiszt írja az evangélikus tábori istentiszteletről. Az volt az érzésem, hogy ebben a szent órában a prédi791 792
