Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-09-25 / 38. szám
38. szám. azok közül, akik a szabadkőművesség és a protestáns egyház szolgálata között némi inkompatibilitást látnak. Annak, hogy ezen felfogás vallóit személy szerint sorra vegyük, egyáltalán nincs értelme. A kérdést elvi magaslatról kellene nézni. E tekintetben Popini Albert cikkében újat nem mond. Tiltakozik a szabadkőművességre szórt haza- fiatlanság vádja ellen s felállítja azt a tételt, hogy az egész emberiséget szolgálja az, aki a hazáját szolgálja — s a szabadkőművesség e kánon szerint él. A hitetlenség és erkölcstelenség vádját rágalomnak bélyegzi, azt mondván, hogy a szabadkőművesség a hitet, mint kinek-kinek legbensőbb lelki ügyét minden vallásnak arra hivatott papjaira bízza. „A szabadkőművesség fenn állván az emberi gondolkodás csúcsain, ahonnan az emberségnek előtte elterülő történetét épugy beláthatja, mint egykor Krisztus, ama dicsőséges országokat és a föld kereket . . . nem szegődhetik szolgálatába semmiféle felekezetnek, hanem valamenyinek híveit egyformán megbecsülve fehér lobogójára jelszóul tűzi fel az Isten békéjét.“ Erre a fejtegetésre a logika szempontjából csak azt kell megjegyeznünk, hogy a tételt meg is lehet fordítani. Ha a szabadkőművesség felekezeti célokat nem szolgálhat — felekezeti szempontból esetleg jogosult lehetne a szabadkőművesség perhorreskálása! Ez azonban csak egy logikus eshetőség. Valójában mi lutheránusok vagyunk és leszünk mindig azok, akik a legkevésbé logikusan és önzőén nem magunkért és felekezetűnkért dolgozunk, hanem minden téren pazaroljuk lelkünk kincseit. Egyházunk igaz, hogy ennek az önzetlenségnek a nyomorékja és koldusa. Ezért az öngyilkossággal határos heroizmusért több megértést és méltánylást kívánhatnánk a magunk számára. Azonban ez is egy felvonása a mi tragoediánknak. Rajtunk, a mi élhetetlenségünkön, a mi rokonszenvünktől kisérve nőnek nagyra az ilyen áramlatok, s szárnyra kelve azonban elsőbb is bennünket csúfolnak meg! Hazug temetések. Aligha kerülte el elgondolkozó újságolvasónak a figyelmét az a közlemény, amit a Martinovics szabadkőműves páholy kérésére több lap közzétett s amely így hangzik: „A Martinovics szabadkőműves páholy és tagjai nem vettek részt dr. Bányai Elemér vasárnapi temetésén, noha az elhunyt iró a páholynak és az általa képviselt eszméknek és világfelfogásnak lelkes hive volt. A páholy tagjai azért maradtak el az egyházi és hivatalos szertartási temetésről, mert előre látták, hogy annak nagyrésze, ami e temetési ünnepségen történni fog, ellentétben van e páholy tagjainak és így Bányai Elemérnek életben vallott felfogásával. A Martinovics Szabadkőműves páholy B. E. sírjára folyó évi szeptember 26-án vasárnap délelőtt 11 órakor teszi le a páholy koszorúját. Ez alkalommal Jászi Oszkár mond a sírnál beszédet.“ 599 Ez a közlemény több szempontból igen figyelemreméltó. Kár, hogy a Bányai temetés nem sérelem s így az általa felvetett problémával egyházi lapjaink aligha fognak foglalkozni. Pedig nagyon érdemes volna. Mert a Martinovics szabadkőműves páholy e szokatlan közleményével egészen új útra a végső konzekvenciák levonásának az útjára lép. Nem ismerjük Bányai Elemért, de a M. páholy közleményéből az tűnik ki, hogy B. E. csak névleg volt katholikus szabadkőműves testvéreinek a meggyőződése szerint. Mikor tehát koporsója felett Pro- hászka püspök mondott beszédet, egy másik kath. pap pedig elénekelte a circumdederunt-ot, akkor rósz helyen tették ezt, mert a halottat ez mind meg nem illette, — élete méltó betetőzése egy szabadkőműves búcsúztató lett volna s hogy ez el ne maradjon, a Martinovics-páholy külön zarándokol ki a temetőbe, hogy elmondassa és meghallgassa Jászi Oszkár búcsúztatóját. Manapság mind közönségesebb jelenség lesz az egyházával végkép meghasonlott ember. Különösen nem ritkaság ez egy konzervatív, fejlődésében a haladástól messze elmaradt gondolkozású egyházban. Ott, ahol az egyéni meggyőződés, a személyes hit üdvözítő volta a centrális dogma, ez az eset ritkább, de mégsem hiányzik egészen. Gondolkodásban, érzésben mély örvények és szakadékok választanak el sok embert egyházától, a jogi hozzátartozás pókhálószála azonban nyúlik és nem szakad el. Esküvőnél, keresztelésnél, de különösen temetésnél ezen a szálon, illetve jogcímen megjelenik a pap és gyöngéd érzésű emberek számára néha szívfacsaró látvány, hogyan veszi pl. birtokába a holt- tesiet s hogyan végzi el fölötte a maga szertartását. Az ilyen hazug temetések a maguk stilszerütlenségével, esztetikátlanságával a legszomorúbb élmények közé tartoznak. Már most a probléma az, hogy mikor tartozik egy ember önmagának, egyházának, csiládjának és barátainak a konzekvenciák levonásával s viszont hogyan óvhatja az egyház meg magát egy, papra hívekre egyaránt kellemetlen szereptől, vagy ha már el kell végeznie egy funkciót, hogyan tegye azt a helyzetnek és a körülményeknek megfelelően, hogy valami szabadkőműves páholy vagy más szervezet rá ne süsse a „meg nem felelő“ megállapítást s egy héttel később külön megfelelőbb pótbúcsuztatót ne tartasson. Az igaz, hogy erre a problémára eddig nem az etikában és a pasztorálisban keresték a feleletet, hanem a dogmatikai és még inkább a legtriviálisabb jogi megoldással elintézettnek tekintik a kérdést, de azért mégis jó lesz ebből a szempontból is törődni vele. Hátha a Martinovics páholy szokatlan fellépése iskolát csinál?! 600
