Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1915-06-26 / 26. szám

26. szám. (1900. március 25.)* részeket, melyeket az öntudatlan vallásosság jelzőjével illethetünk. Vegyük például következő szavait: „Az élet hatalmas ösztönét — a meghalás kérlelhetetlen szükségességét, hogyan hidalja át a természet ezt az éles ellentétel? Óh a természet csodálatra méltó művész! Ha uralma állandóan tisztán érvényesülhetne s ha működését nem zavarnák meg erőszakosan, még sokkal teljesebben jutnánk nagyságá­nak megismeréséhez“ De az igaz, hogy nagy és jó, ezt megerősíti a vallás élménye is. Az öntudatlan vallásosság csak a felületig tudott eltapogatódzni s a természetnél elakadt. Az öntudatos vallásosság ellenben tovább sürget: ha­tolj át azon is, egyre mélyebben és beljebb a termé­szet szivéhez, ne a teremtettséget, hanem a teremtőt keresd, ne az alkotást, hanem az alkotót, ne a művé­szetet, hanem a művészt, ne a tárgyat, hanem az alanyt, őt a nagyot és jót, az Istent keresd. Anaxa­goras is belepillantott az élet értelmébe, hogy belátott-e a fenekéig, nem tudom, s azt mondotta: Nusz, ren­dező értelem van a világban! A hindu is belepillan­tott a nagy élet értelmébe — hogy belátott-e nem tudom — s azt mondotta: Istenségek ezrei mosolyog­nak felém ! A buddhista is az élet feneke felé kutat, de szeme káprázik a szenvedéstől s azt mondja: Semmi, semmi, elmúlás, kialvás, nirvána ! A zsidó és mohamedán is a nagy élet fenekére néz — hogy belátnak-e nem tudom — s az egyik erős, bosszúálló orcát lát, kinek nevét is félve susogja ki: jahve, — a másik Allahot lát s megadja némán magát neki. És a világmindenség újra meg újra elzarándokol a lefátyolozott szaiszi kép elé s ott elmondja mondó- káját . . . Alig hallják a bölcsek és bolondok a mennyei suhanást fölöttük, az Isten Fiának csendes igéjét, aki a lélek és test világháborújában is ugyanazt látta a nagy élet fenekén és boltívei fölött : az Atya szerető, jóságos arcát . . . Anaxagoras azt mondta volna helyé­ben a kereszt kínjai között: Esztelenség van a világon, a buddhista sóhajtozott volna a mielőbbi kialvás után, az írástudó és farizeus pedig káromkodott volna, hogy nincs jó Isten az égen . . . Csak Jézus volt ugyanaz tegnap és ma és örökre, virágvasárnap és nagypéntek, hű volt mindhalálig a mennyei Atyához. Vallása aleg- öntudatosabb vallásosság volt a föld kerekén. Kijelölte * Forditoita: Dr. Schmidt Béla, megjelent a Darwin könyvtárban. Hogyan jutott Nothnagel ehhez a mélységesen mély tapasztalathoz? Röviden szólva orvosi utakon. Látta a szervezet művészi berendezéseit, a meghalásnál a természet bölcs célszerűségeit s ezeken keresztül »und mélyebbre és mé­lyebbre hatolva elért a természet csodálatra méltó művészéhez» melyet nagynak és jónak ismert fel az emberekhez. Nothnagel természetnek mondja. Ez az ő oltárköve az ismerős athéni föl­irattal: Ismeretlen Istennek. Mi pedig Pállal azt mondjuk: Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetjük mi néktek (Ap. csel. 17, 23.) Nem a természet az, aki nagy és jó az emberekhez és akinek uralmát várjuk, más a neve annak: Úr Isten! 403 az ember helyét a világmindenségben, megállapitóttá a léleknek Istenéhez való viszonyát. Mindezt nemcsak tanította, hanem - bemutatta önmagán. Az öntudatlan vallásosság csak Jézusban dicsőülhet meg öntudatos vallásossággá. De azért az öntudatlan vallásosság is nagy kincs és életérték, csak öntudatositása sikerüljön. Mily ren­geteg kutatás, tanulmányozás és tapasztalat eredménye már az a megismerés is, hogy „ha (a természet) uralma állandóan tisztán érvényesülne s ha működését nem zavarnák meg erőszakosan, még sokkal teljeseb­ben jutnánk nagyságának és jóságának megismerésé­hez.“ Az öntudatlan vallásosság jelentkezéseit látjuk korunknak igazságérzetében, hogy a jónak győzni kell a hamisság fölött, látjuk békevágyában és szeretet után való sóvárgásában, az esküszegés fölötti meg­botránkozásában és szent haragjában. Ne becsüljük le az öntudatlan vallásosságot, melyből több van ma, mint az öntudatosból, hanem inkább segítsük meg­nemesíteni, az evangeliom ereje által s gyümölcsöztetni Isten országa számára. Endreffy János. A lel készegy esül éti kérdőpontok. Szórványosan az idén is megtartják egyik-másik esperességben a lelkészi értekezleteket s itt-ott még mindig a lelkészegyesület kérdőpontjai töltik be az egész tárgysorozatot. Miről is szólnak ezek a kérdő­pontok ? . . . Többek között arról, hogy legyen-e állandó püspöki székhely, megszünjék-e az egyet, felügyelői állás, hogyan lehetne Budipesten Christli­ches Hospiz-jellegü intézményt iétesíteni és hogy püs­pök legyen-e a lelkészegyesület elnöke? . . . Az egész világ recseg-ropog s mi még mindig ezeken az igazán semmitmondó s minden rájuk fordí­tott komoly eszmecsere dacára egyelőre előbb nem vihető kérdések feszegétésével töltjük az időt!... Vallási, ethikai, gazdasági, háborús és békés problé­mák egész özöne fojtogatja egyházainkat, híveinket s minket magunkat s mi azon vitatkozunk, hogy hol lakjék a püspök, vagy hogy püspök legyen-e a lelkész­egyleti elnök ? . . . A modern élet nagy kérdéseivel kellene birkóz­nunk s a lelkészegyesület égisze alatt közigazgatási lappáliákkal, semmitmondó reformocskákkal, teljesen szükségtelen s esetleg káros, egyházunk karakterével meg nem egyező „újításokkal“ játszadozunk és ezek miatt vívunk egymással komoly szóharcokat. Ezekben a kérdőpontokban az a szomorú, hogy lelkészeink érdeklődését helytelen irányba terelték. A sok izgató, némi személyi vonatkozással is biró kér­dés (hol lakjék a püspök, legyen-e egyetemes felügyelő, ki legyen az elnök?) között elvész az a kettő, amely a lelkésztársadalmat igazán érdekli: A Lutheráneum és 404 ■

Next

/
Thumbnails
Contents