Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-06-05 / 23. szám
23. szám. got úgy képzelte, mint az eszményinek végleges kialvása után vissza maradt substrátumok. Ebbe a substratumba bocsát a lélek egy magánál alsóbb, testtel rokon erőt és evvel egyesülve teremti meg az embert. Ehhez hasonlót vall tanítványa Jamblichos is, aki szerint az ember érzékfeletti erőnek a jelenség világgal való egyesülése utján állott elő. Álljon itt végül a görög bölcselkedes utolsó nagy mivelőjének, az „athénei iskola“ képviselőjének, Proklosnak, az ember származásáról szóló tanítása. E szerint az Isten által létrejött lélek minden világkorszakban egyszer száll le az Istentől a földi életbe. De ezen isteni törvényen, a szükségképenisé- gen kívül, még egy más, szintén isteni hatalom, a büntetés is hajtja a lelkeket a testi világba, amely akkor éri őket, ha az eredeti hazájukban, az eszmék világában, erősen megszállja őket a vágy a rossz, az érzéki világ után. Hogy azonban az így, akár a szükségszerűség, akár büntetés által, az érzéki világ körébe hajtott lélek, miképen egyesül az érzéki világgal, nevezetesen a testtel, vagyis hogyan áll e kettő egyesüléséből az ember, azt Proklos nem magyarázta meg, de nem is magyarázhatta, lévén az ő tanítása már nem is annyira philosophia, mint inkább phantastikus vallásbölcselet. Vele zárul be a klasszikus görög bölcselkedés kora. De nem szűnt meg a hatása Az első keresztyén bölcselőkre hatván, megteremtette a gnostikusok, az egyházi atyák és a középkori scholasticismus bölcseletét. Ezen rendszerek mindegyike kifejtette az ember teremtésére vonatkozó nézetét, amely erősen hordja magán az újplatonismus bélyegét. A gnostikusok legfőbb, megnevezhetetlen és felfoglal hatatlan istene a világ keletkezésének hajnalán számtalan örök erőt* isteni szellemet, úgynevezett áónt, árasztott magából Ezek legalsóbb szellemi köréből származott a zsidók istene, a teremtő isten. Ez az anyaggal érintkezvén és azt az isteni szellemmel áthatván, megteremtette a jelenségvilágot és az embereket. Ezt a tanítást a: egyházi tannal különösen On- genes igyekezett összeegyeztetni. A lelkeket az ő hite szerint is az Isten teremtette, mégpedig egyformáknak. Ezeknek a telkeknek azután tetszésökre bízta, megmaradnak-e mellette, vagy pedig eltávoznak tőle. — Azokat pedig, kik az utóbbit választották, mennyei birodalmából száműzte és anyaggal, testtel vevén Őket körül, embereket teremtett belőlük. A nagyságban vele osztozó latin egyházi atya, Augustinus, az ember származására nézve az egyházi tanhoz ragaszkodott, amennyiben az embert úgy testi, mint lelki mivoltára nézve az Istentől teremtettnek állította. Az Isten a két alkotó részt, a testet és a lelket, annyira egyesítette egymással, hogy a lélek a test minden részében ott van és annak minden élettevékenységében részt vesz. Az újplátói emanátiós elméletet a keresztyénséggel Scotus Erigena igyekezett össze361 egyeztetni, ö az első ember létezését úgy tekintette, mint az istenség lényegéből emanált testi és lelki állagok egyesülését. Figyelmet érdemel az ebben a korban élő két aristotelesi tanítványnak, az arab Averroesnek és a zsidó Maimonidesnek tanítása. Averroes az Isten és az anyag örökkévalóságát hirdette. Ebből az ember úgy keletkezett, hogy az Istentől legtávolabb eső csillagcsoportnak, a hold körének értelmi ereje az anyagra reá sugárzik. Eszerint az ember egyáltalában nem isteni eredetű. Magasabbra emeli az embert zsidó kortársa, Maimonides. Az ő emberébe maga az Isten oltja bele az ismeretre törekvő vágyat, az észt. Az újkor első bölcselője, Cartesius szerint az embernek úgy a lelkét, mint a testét az Isten teremtette, de nem egyesítette egymással. Még a földi emberben is két különálló erőként állanak, nem egymás mellett, hanem egymással szemben. Csak az Istennek akarata tartja őket egymás mellett. Azonban ha ez így van, hogyan hathatnak a test érzetei a lélekre es a lélek mikép hajtja a tőle teljesen független és idegen, sőt irányában ellenséges testet akaratának szolgálatába? Erre a kérdésre felelt Cartesius tanítványa, Geulinx. Szerinte az Isten nemcsak teremtette az embernek mindkét alkatrészét, hanem az egykori teremtést a jelen emberének minden mozdulatában, cselekvésében, gondolatában szóval minden testi-lelki tevékenységében folytatja. .Minden hatás, minden cselekvés, amely külsőt es belsőt, szellemet és világot összeköt, eszerint sem a szellemnek, sem a világnak, hanem az istennek közvetlen hatása. Tagjaimnak mozgása nem az én akaratom szerint történik, hanem csakis az Istenek akarata az, hogy ezek a mozgások végbe menjenek, ha akarom.“ Magát az egyes cselekvések végrehajtására vonatkozó akaratot is az Isten oltja belém időről- időre. Vagyis az Isten akarja azt, hogy en akarok és akarjak. Emellett a magyarázat mellett azonban még mindig megoldhatatlanúl marad egy relytély, az t. i, hogy .mi módon jut a szellem a külső világ ismeretéhez, a testi dolgok fogalmaihoz ?“ A descartesi bölcseletnek ezt a második iejtelyét Malebranche oldja meg akként, hogy azt a lehetőséget, hogy én a külső világról tudomást szerzek, szintén maga az Isten eszközli. Tulajdonkepen nem én látom a testi tárgyakat, hanem 6 es arnenyiben látom, az ö szemével látom. .Az Isten tehát a felsőbb medium az .én" és a külvilág között.- Azonban a lét két fő-alkotó részének, a szellemnek és anyagnak ez a szembeállítása és az emberben csak az Istenség folytonos közvetítő hatása következtében való erőszakos, mechanikai egyesítése természetellenes, a két alkotó rész sohasem korres- pondal egymással, az istenség pedig minden személyi felfogás mellett is számtalan akarat, gondolat, ismeret és érzelemnyilvámtásokra omlik széjjel, úgy, hogy még egyrészt az ember csak eszköz az Istenség kezében, 362
