Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-29 / 22. szám
22. szám. ne érdekeljen. Mi a modern bajokat vallási síkban ku'atjuk. A modern ember tnlságosan Ónálló lett a hithez. A nevelés annyira a saját lábaira állította, hogy még a vallásban sem tud lemondani önerejéről. A vallásban pedig az eml’er* — és éppen ez benne a fö- dolog! — nem saját lábain jár, hanem Istennek ajánlja magát gondolatban, szóban, cselekedetben, életben és halálban. A vallásban nem én vagyok, hanem az Isten van. Ott nekem el kell némulnom, hogy annál hangosabb legyen az Isten. Ha a vallásban magamat érvényesítem, akkor vallásom pogányság. A keresztyénség tavaszi bimbópattogása ott kezdődik, midőn először tett az Isten bennem és általam. Mikor eszközzé lettem. Mikor az Isten harsonája lettem. Nem én fúvóm a harsonát, nem ez pogányság, — csak kirezgem, kirecsegem, amit belém lehelt az élet Ur;», az életnek lehelletét, hogy legyek élő lélekké. Nem tudom, hogy megirták-e már külön könyvben és külön cím alatt, de meg kellene irni az önállóság és a keresztyén vallás Tárcát. Ha van akadálya a vallás kristálypatakjának a lélek felé, akkor bizonyos, hogy ma az oligarcha egyéniség az, mely tűzön, vizen, poklon és villámok között önmagát akarja érvényesiteni, kifejteni és megvalósítani. Ezzel egyúttal kimondottuk azt is, hogy nem az Istent. Ezért az oligarcha egyéniség eredendő bűne a val'ástalanság. A régi teológia igen keveset látott meg a vallásból, midőn azt tanítja, hogy a bűn zár el Istentől. Dehogy csak a bűn, bár elsősorban az, hanem az egyéniség ezernyi más és más önállósító törekvése, mely már azért sem foglalható a bűn kategóriája alá, mert a legtisztább motívumok szülhették életre. E nélkül a megértés nélkül nincs igazi vallásbölcselet és — lélektan, mert szűkre vékonyodik a vallás életet átfogó birodalma, ha fiókokba rakjuk azt ami élet és nem definíció és fűszeres boltban akarjuk kimérni azt, ami közkincs és úgy hozzáférhető, mint a levegő, napsugár és a hajnal bíbora . . . Amit az Úr Jézus mond a tékozló fiúról, az már más szellem, tapasztalat és élet szüleménye, mint, az egyoldalú bün-teologia. Nemcsak az egyéniség egy részét, a bűnt áll.tja oda a romlás okául, hanem az Atyától szabadulni vágyó teljes egyéniséget, melyben ezernyi élet és ösztönszálak bogozódnak szövevénnyé össze. Különösen a modern egyéniség természete az önkifejtés. Az iskola állította saját lábára s éppen azért azon jár. Az önállóság túltengésében vajmi kicsiny szerep jut Istennek. Pedig a vallás nem önállóság, hanem Istennel állóság. Az a gyászfátylas és minden porcikájában modern hölgy, kivel a gondviselés összehozott, rendületlenül meg volt győződve arról, hogy tifuszos katona fia azért halt meg, mert ő nem jól ápolta. Folyton magának tett, egész a betegességig szemrehányásokat azért, ha vizet adott volna neki, mikor kért, talán megélt volna. .. Víz, orvosság, 341 ápolónők, orvosok — mindegyik számára volt hely, csak Isten számára nem. Nem tudta rábízni magát, mert a magában és az emberekben való h te oly nagy volt, hogy kiszorította a*, Istenhitet. Hisz az a mi anarchista egyéniségünk termés.-.ete, hogy hisz nagyon, de nagyon énjében és másokban. Hisz abban, hogy ő életet megmenthet és halált meggátolhat! Ily nagy hit mellett a vallás hi e mit tegyen? Tolakodni nem természete, csak hívásra vár . . A modern ember hisz abban, hogy gondjaival, idegességével segít magán és másokon. Hisz gondjaiban és idegességében. A szelid- lelkű új apostol M. Feesche mily szépen szól ezekhez vigaszt: Nicht sorgen, nicht sorgen! ’s Ist Einer, der kennt dein „morgen" Und hat es schon bedacht. Willst du ’s mit Ihm nicht wagen Der dich bis heute getragen Durch Sonnenschein und Nacht? In Seinen Händen geborgen : Nicht sorgen, nicht sorgen! Mert az Istenben való bízás lélektana az, hogy míg ráhagyom magam gyermeki lelkiilettel atyai szivére, addig megnyugszom, pihenek, fölüdülök, erősödöm, éledek Az istenben való bízásban nem én cselekszem, gyötrődöm, aggodalmaskodom, virrasztók, epesztem magamat, — hanem megadom magamat s a mennyei Atya keblén pihenek. Ráhagyom magamat, ü cselekedjen, ne én. Ö erős és mindenható, én hitvány munkás napszámában. Ö az Úr, én a szolga. Amíg magam vagyok, önálló, független egyéniség, addig a tehetetlenség fölismerésének határánál állandóan az elbukás fenyeget. De ha vele vagyok, lábam meg nem tántorul. Azért ég szivemben az örök, kínzó honvágy szent hajlékai után .. . Közszájon forog Hermann öser-nek szép és mély szimbolikus meséje a szegény lélekről („Eine arme Seele“). Az Ítélet napján bizalommal lép egy feltámadott lélek az Úr elé. Sohsem gondolta máskép, minthogy a feltámadás napján Isten jobbján fog állani. Az Úr azonban azt kérdi tőle: „Ki vagy te?“ Erre fölijed a lélek: „Hát nem ismersz, Uram?“ „Nem, én téged nem ismerlek!“ „O Uram és Istenem, hát nem tudod, hogy minden hétfőn a kötőegyletben voltam, kedden a gyermekmenhelyben, szerdán a népkonyhában, csütörtökön a missziói füzérkén, pénteken a templomdiszitő egyesületben, szombaton a keresztyén fölolvasó estélyen és vasárnap az iskolából elbocsátott lányokat gondozó egyesületben? O Uram, hát te mindezekről mit sem tudsz?“ „Lélek — így szólt az Úr — valahányszor megakartalak látogatni, sohasem voltál odahaza!“ Sohasem voltál odahaza! — ez vallásilag a legborzasztóbb kijelentés. Aki még nem élte át borzalmát, öntudatra kellene rázni, hogy átélje azt. Hogy szenvedjen bele független élete minden sivár342
