Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1915-04-17 / 16. szám

kijelölt határok és lehetőségek közt folytatott szóharc csak eltávolítja s egymásra böszíti a tornázó feleket. Ennél sokkal hasznosabbnak tartjuk egyrészt a saját egyházunkon belül végzett építő munkát, másrészt híveink vallásosságának a psychologiai alapon való tanulmányozását és ha már egymást ismerni akarjuk és ismerni kötelességünk, akkor a hazai egyház isme — Kirchenkunde kultiválását.

Ezek a szempontok praktikus és tudományos feladatnak egyaránt többet érnek, mint az apáink kiválósága felett folytatott vita. Mit ér az, hogyha a dicső apáknak nincsenek méltó utódaik s a fiák az apák nyomába sem érhetnek — amint az gyakran történni szokott . . .

Ebből a vitából két epizódot azonban mégis szóvá teszek.

A szóharcban egy ref. résztvevő a jezsuita Gri- sar által írt „Luther életére“ hivatkozott annak a bizonyításául, hogy a lutherizmusban sem minden csupa fény. Ezt a leleplezésszámba menő hivatkozást komoly ref. tudóstól nem vártuk. Aki Grisar munkáját csak egy kicsit ismeri, az nagyon jól tudja, hogy ez a látszólag objektiv köntösbe öltöztetett tudományos munka nem más, mint annak a páli, X. Fiús által a reformátorokra applikált mondásnak a minden áron való bizonyítása, hogy a reformátorok olyan emberek voltak, akiknek hasuk az istenük . .. Erős a sejtésem, hogy a Luther biográfiának lesz még folytatása is, vagy három Kálvin-kötet s szépen fogunk kinézni, hogyha ahelyett, hogy ez ellen a „tudomány“ ellen közösen védekeznénk, mi vagdossuk ezt a hat vaskos kötetet egymás fejéhez.

A vitában vezető szerepet játszott egyik ref. tudósunk, aki a legnagyobb öntudattal és gyönyörű tudományos évekkel mutatta ki, hogy a lutheri vallásosság egyenesen elbújhat a kálvini mellett — mostanában valamelyik ref. egyházi lapban elszólta magát. A konvent kiküldte Ausztriába s onnan hazaírott egyik levelében azt írja, hogy Ausztriában nem tudom én hol — most volt evang. templomban s most látott először evang. oltárt. Előbb azonban itthon ítéletet mondott a lutheri vallásosság értéke feleit! . . .

Azért mondom én: jobb volna nem Kálvinról és Lutherről vagy pláne ócska dogmatikákból hímet varrni a mai vallásosságra, hanem egymást kellene először tanulmányoznunk és legalább annyira megbecsülnünk, és mielőtt pálcát törünk embereink vagy egyházaink szívének legszentebb érzései és ezen érzések megnyilvánulási formája vagy értéke felett — ismerjük azt az érzést és azt a formát, amelyről félvállról beszélni jónak látjuk.

Katona-énekeskönyv. Az erdélyi ref. egyház- kerület a világháború idejére Kis énekeskönyv cím alatt egy igen ügyes, jó nyomású füzetkében egy pár szép dicséretet és zsoltárt adott ki s ezeket a füzeteket

251

harctéren küzdő híveinek ajándékul, üdvözletül, erősítésül megküldözgeti.

Aki csak valaha bepillantott egy református énekeskönyvbe s aki csak ismeri Kovács Sándor kis énekeskönyvét és a dunántúli egyházkerület új énekesét, az tudja és elképzelheti, milyen nehéz a meglévő anyagból a reformátusoknak alkalmas énekeskönyvet összeállítaniok! Hosszú énekeikből nem is találunk ebben a katona-énekeskönyvben csak két-három versszakos kivonatokat. Köztük olvashatók olyan énekek is, melyek láttára a mi szívünk is felmelegszik: Légy csendes szívvel, légy békével . . . Erős várunk nekünk az Isten ... Térj magadhoz drága Sión ... A kiválasztás munkája mégis sikerült. Pedig mondom, a rendelkezésre szolgáló anyag a miénkkel egy napon is alig említhető.

A mi énekeskönyveinkben gyönyörű, ihlett, költői alkotások, pompás műfordítások sorozata található. Milyen könnyű lett volna ezekből egy pár levélnyit lenyomatni és katonáink használatára kiadni! ! . . . Milyen kár, hogy dalos madaraink nem szólaltatták meg katonáink vallásos épülésére lelkűk komolyabb és mélyebben elrejtett húrjait. Most megint itt állunk üres kézzel, restelkedve és szégyenkezve, mert mi soha a kínálkozó alkalmat megragadni nem tudjuk. Nálunk van egyházközségi ügy, esperességi ügy, magán ügy — de nincs olyan hivatal és „főhatóság,“ amely ilyen — alapjába véve apró, jelentéktelen és mégis sok áldással kecsegtető munkát a kezébe vegyen. Nem a jóakarat és a képesség hiányán múlik a dolog, hanem pusztán azon, hogy az ilyesminek az elvégzésére a mi egyházunknak nincs hivatalosan és törvényesen kötelezett szerve. Egyéb bokros elfoglaltsága mellet ilyen munkának a végzésére ennélfogva senki sem érzi magát kötelezve.

Ez pedig nagy és öreg hiba. Mert a mi prédikációink értéke egyénileg változik. Van olyan pap, aki tud szépen beszélni, szívhez szólni, de van olyan is, aki hidegen hagy. Énekeink azonban nem függnek ilyen véletlenektől. Azoknak a szövege, a bennük kifejezett érzések és a melódiájuk is megrezgetik minden buzgó evangélikus szivének a húrjait s bizonyos körülmények között a prédikáció hiányáért is kárpótolják. Mikor még én is csak szórványbeli hívő voltam, hányszor állott az egész vasárnapi istentiszteletem a „Légy csendes szívvel, légy békével“, vagy az „Óh mint imádlak, mint szeretlek“ elénekléséből. . . Minő vigasztalás és boldogság volna, hogyha katonáink is előszedhetnék az emlékezetükből ezeket a gyönyörű hitvallásokat, hogy bennök kiöntsék szívok érzéseit ! Csakhogy ezt nagyon kevesen tehetik. Az énektanítás nagyrészt melódiákra vagy a közismert énekek első versének a tanítására vonatkozik. Ennek a hiányosságnak a pótlására milyen jó volna egy kis füzet a hátizsákban, amit bármikor elő lehetne venni?!...

252