Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-04-17 / 16. szám
16. szám. és természetellenes bűnné aljasított, szentimentális hangú leveleket írdogál feleségének a kórházból, táborból, hogy viselj gondot „egyetlen“ gyermekünkre, mert mi lesz nevemből, ha baleset ér és . . . és . . . A szentimentális hang az anyában fanatikus majomszeretetté szítja az érzést, úgy hogy oligarchát, tirannust nevel „egyetlen“ gyermekéből, kinél nagyobb úr nincs a házban. Ó szánalom, részvét és Szentlélek szerint való harag szegény bűnösök iránt! . . . És most gondoljuk hozzá hogy nemsokára ezek az oligarchák lesznek a cura pastoralis tárgyai! Luther kiáltott fel így neveléstani írásaiban: „Mennybéli Isten, néked panaszolom! Akad tíz, tizen- kétéves gyerek és lányka, kik szörnyű átkokkal tudnak átkozódni, szavaikban szemérmetlenek és gorombák. Ilyesmi sokkal könnyebben jut be az ifjú népségbe és sokkal inkább ragad meg náluk, mint a Miatyánk. És ezt a régi gonosz tapló, a megromlott természet míveli, mely bennük rekedt. Ezért kell a fiatal nép körében elövigyázóbbnak lenni, nem szabad mindent kibeszélni és megtenni, amit az ember különben mond és cselekszik.“ Hát még hogy kiáltana fel a mostani korbácsnélküli korszakban? Mikor az anyának már a legerősebb kitörést kell alkalmaznia, ha hatni akar! — Szabad legyen egy kis esetet elmondanom. Az elemi első osztályában történt. Hat-hét éves fiúk és lánykák között. A tanító észreveszi, hogy a fiúk és a lányok leveleznek egymással. Ha a jó érzés nem tiltaná, leírnám pár levél tartalmát. De nem lehet. Csak jelzem, hogy szerelemről s hasonlókról volt szó. Hat=héí éves gyermekek, mennybéli szent Úristen! Meggyőződésem ellenére akkor úgy éreztem, hogy Isten büntetése a háború és hogy a mai világban égető szükség van Isten büntetésére. Eszem azt dadogta, hogy nem igaz, mert Isten csak az élet keretei között büntet és soh’- sem halálosan, szívem meg sóvárogta a. büntetést, mint amely nélkül a világ a bűn anarchiájává pos- vadna el. A bűn halálosan komoly hatalom ! Nem akarok általánosítani, mert aki általánosít, az hazudik s azt mondani, hogy mindenhol széttörte a gyermekiélek fékeit, csak azt mondtam el, amit láttam. Lehet, hogy más mást látott. Az én tapasztalatom eredménye az, hogy kettőzött éberséggel forduljunk a mai kis generáció fattyúhajtásainak nyirbá- lására, míg azt metélni lehet. És ez a folt ejtse gondolkodóba az idealistákat, kik a nagy megújhodás sült galambját lesik — ingyen. Mintha ingyen adnának valamit! A nagy megújhodás hosszú, nehéz munka eredménye leend, amely munka akkor veszi igazán kezdetét, ha a háborúnak vége lesz. A háború még nem búza csak eke, nem Jézus, hanem Keresztelő János. Csákánnyal belevág szívünk kemény kérgébe, hogy bele lehessen vetni az Igét. És ha nemcsak a mi keresztyénségünkkel, hanem a keresztyénséggel komolyan törődni akarunk, „akkor komolyan foglalkoznunk kell a gyermekekkel.“ (Luther.) e. j. Gondolatok.* Nagypéntek délután. Ünnepi csend a házban. Magam vagyok; egyedül gondolataimmal, emlékeimmel. S az emlékezés tarka pillangói messze-messze szállnak s magukkal visznek a bűbájos Nápoly örökké kék ege alá és a Riviéra azúrkék tengerének gyönyörűséges partjaira, hol a természet és művészet élvezésébe elmerülve, mintegy kikapcsolódva a világból, felülemelkedve annak minden szennye és nyomorúsága felé, két gyönyörtelt, boldog nagypénteket éltem. Az isteni Megváltó szenvedése és kínos keresztfája, minek gondolata és emléke néha át-átröppent lelkemen, nem volt képes a derű, a boldogság érzetét elnyomni szivemben. De hogyan is, mikor a természet olyan ragyogó volt, az élet oly szép, a lét gondolata olyan boldogító ; a szenvedés, a halál meg olyan szomorú, mélyen lesújtó ... De csak én siklott, m volna el ilyen könnyen, gondatlanul a nagypéntek megrázó tragédiája felett? Azt hiszem, nem. Sőt merném állítani, hogy az én két gondtalan nagypéntekem kicsi, de találó képe a társadalom általános nagypénteki hangulatának. Mert eltekintve azon igen kevesektől, kik a Passzió szomorú napjaiban minden gondolatukkal és érzelmükkel elkísérték a Megváltót kínszenvedése gyötrelmes utján, a nagy tömeg szivében szintén csak pillanatokra emelkedett fel a golgotái keresztfa képe, esetleg egy megható nagypénteki prédikáció rezegtette meg erősebben — de szintén csak futólagosán — lelkének húrjait, de eddig a boldog, a megelégedett vagy közönyösen élő társadalom ünnepe nem a nagypéntek volt. Nem a nagypéntek, nem a szomorúság napja, hanem a boldog karácsony. Mert boldog volt az emberiség, legalább viszonylag. Boldog és könnyelmű. Természetesnek tartotta és háládatlan, közönyös szívvel fogadta mindazt a sok jót, mivel a jóságos és türelmes Isten elárasztotta érdemeden gyermekeit. Azért a karácsony, az öröm, a boldogság napja volt az emberiség kedves ünnepe, mikor a kicsi Jezuska az ártatlan gyermekszíveken keresztül belopódzott, beleférkőzött még a mindennapi élet taposó malmában elfáradt, vagy a lét örömeinek élvezetében elfásult kebelbe is. S aztán talán még a husvét, .a feltámadás nagyszerű Ígéretével, mely könnyebbé tette a megválást az élettől, elviselhetőbbé a halál, a sír, az elmúlás rettentő gondolatát. Máskor nem is igen kellett a sokaságnak a názáretbeli Jézus. Minek is. Az élet folyt szép csendesen. Ha jól * Ezek a nagypénteki gondolatok Nagypéntek után is, — most mindig ak.'uálisak. A múlt számba már későn jöttek, azért csak most közölhetjük őket. (Szerk.) 214 iL-úlfiiiiHx •-i*.' >■ jLá.A--,,«hi».■■1 ■ ..vuIö-'í.
