Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-21 / 47. szám
6. oldal. 1914. november 21. Evangélikus Lap. 47. sz. pelik a borjút ? — Azt tart vissza benneteket, hogy theologusok vagytok? Jól mondotta valamely egyházi lapunk, amikor ilyen formán szólt: Vagy istentelen dolog ez a háború és akkor ne imádkozzunk fegyvereink győzelméért, vagy Istentől rendelt és akkor minden alkalmas keresztyén embert bocsássatok el oda. Ami annak a bizonyos levélnek azt a részét illeti, ahol rólatok, meg a királyról van szó, megvallom, nem értem, mi összefüggés van köztetek és a fogházviselt ember között. Hasonlatnak igen rossz. Avagy levélíró talán szándékosan állítja egymás mellé a legkirívóbb kontrasztokat? Felségfolyamodványtokról, könyörgéstekről nem hallottam semmit. Ellenben jól esett az az igazán könyörgésmentes férfias hang, amellyel a honv. miniszternek „tudomására“ adjátok, hogy törvényadia jogotokkal élni nem kívántok. Olyan herékre pedig, akik alkalmasak a fegyverviselésre és mégis semmi egyebek csak „tanulni akarók“ a jelen viszonyok között igazán nincsen szükség. Titeket az Úr még eddig különleges állásba nem hivott el. Tegyétek meg tehát hiven, ami a kötelesség- tek. S ha ezt felismeritek „hivatlanul dolgotokba szólók“ nem fognak benneteket utatokról eltéríteni. Mozgalmatok országszerte elismerésre talált. Testvéregyházunk lapjai melegen üdvözölnek. A „Dunántúli Prot. Lap“ azt mondja rátok: Ez illik a magyar ifjúsághoz.“ Dr. Balthazár lapja a „Lelkészegyesület“ pedig ezeket írja:... „megérkezett a pozsonyi theologusok felhívása, kik a maguk összességében számszerint 77-en jelentkeztek s az összes ifjúságot csatlakozásra szólítják fel. Ott van kiszögezve a lelkes felhívás az ifjúság fekete tábláján Luther szellemére emlékeztetve, kinek kifüggesztett tételei hasonló forrongást idéztek valaha elő. Büszkén nézünk prot. ifjúságunkra s annak vezetőiül készülő theologusainkra. Ahol ilyen szellem foglalta el a lelkeket, ott szebb jövőt remélhetünk. Áldja Isten eszményekért lelkesülő ifjúságunkat.“ Ily elismerő szavakat olvasva azt hiszem sem a pozsonyi tanári kar nem fogja „leszerelni“ a mozgalmat, semti nem fogjátok oly túlságosan szivetekre venni, ha mozgalmatokat Farkas Gejza evang. lelkész úr a „theologiai ifjúságra nézve lealacsonyító“-nak mondja. Dixi et salvavi animam! Budapest. Szántó Róbert evang. s. lelkész., cs. és kir. tart. tábori leik ész f POSZVÉK SÁNDOR. Magyarhoni ev. egyházunknak kimagasló oszlopa omlott össze — Poszvék Sándor kidőlt az élők sorából. Félszázadon át igazi oszlopa volt ev. egyházunknak, kire mindig támaszkodhattunk, építhettünk, amikor az egyház szent ügyeiről volt szó. S soha nem csalódtunk benne. Egyházi ügyeknek reá bizása a sikert jelentette, fáradozásának, munkálkodásának nyomain áldás fakadt. Hosszú áldásos működésével neve, mint a böl- cseség, fáradhatatlan buzgóság, önzetlen nemeslel- kűség fogalma ment át az egyházi köztudatba. Egyházuuk történetének utolsó évtizedei tán minden lapon megörökítik nevét. Mióta mint a nagy Haubner püspök ifjú káplánja megjelenik egyházi életünk porondjain — míg csak testi erejének fogyatkozása miatt visszavonulni nem kénytelen — ott látjuk őt mindig mindenütt, ahol egyházi érdekeinkről van szó a legderekasabb munkában egyházunk közvitézeinek élén a vezérek oldalán. Meszlényi pap korában az igazi lelkipásztor képét szolgáltatja, — mint — 33 éves életkorral — a nagy kiterjedésű vasi középegyházmegye esperese a kiváló administrator képében mutatja be magát. A dunántúli egyházkerület főszámvevő tisztében a minden szükségleti ől gondoskodó pontos financier szerepében látjuk. Az 1891—94 zsinaton a törvényhozó testület egyik legszámottevőbb tagja. A törvénykönyv több részének szerencsés kezű tervezője és előadója. Az egyet, közgyűlésnek a közeli évekig hűséges főjegyzője és e tisztében is méltán érdemli ki a hálás tiszteletet. Azonban egyházának legnagyobb áldása a katedrán volt mint theol. főiskolai tanár és igazgató. A szószoros értelmében igazi „pap-nevelő“; nemcsak oktatta, hanem sokkal inkább nevelte a theologusokat magasztos életpályájukra. Nem mint tudós bánt hallgatóival, hanem mint a jó barát, a jó lelkipásztor híveivel. Nemcsak ismeretek közlése volt célja, hanem az érzületnek egyházias szellemben való nevelése. Komoly, lelkes, egyházias érzésű lelkészek, hű pásztorok nevelése volt törekvése, ideálja. Szeretve egyházát, szerette azokat az ifjakat is, kiket annak az egyháznak vezetőül nevelt. A tanításnál szaktárgyaiba belemélyedve, szinte beleélve magát szíve teljes meggyőződésével adta azokat elő. Gazdag tapasztalatait ritka jó, gyakorlati érzékével hasznosította növendékeinél; az a bizalom keltő közvetlenség, mellyel a szükséges tudnivalókat közölte — bizony megtalálta az utat a szívhez és agyhoz egyaránt. De nemcsak szóban volt igaz jó akarója hallgatóinak. Őszinte szereiét kimutatta a tanulókkal való személyes, szívélyes bánásmódban és azáltal is, hogy dr. Haubnert jelentős alapítványának hagyására, — melynek kamataiból havonta 12 növendék részesül 24—24 kor.-ban — ő inspirálta.
