Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-05 / 36. szám
1914 szeptember 5. Evangélikus Lap. 36. sz 3. oldal. junk az egyházakért, viszont ne igyekezzünk kibújni olyan szolgálat alól, melyre a haza kötelez és ne nevezze a Belmisszió felhívását* senki frázisnak, mert olyan színezete van a dolognak, mintha még most is a tantétel uralkodnék, amikor csak egy dogmát szabad ismernünk: a harcot az igazságért! Ne nevezzük senki honfiúi lelkesedését frázisnak, ne beszéljünk „magasabb piedesztálról“, sem kiváltságokról, mert ez ilyen időben nem méltó hozzánk. Kedves Barátom! Itt értem azon gondolathoz mely vádolja lelkiismeretemet. A lelkészek katonai kiváltsága békében nem feltűnő, de háborúban megszégyenítő. Közülünk csak néhányat« teljesítik teljes mértékben kötelességüket a hazával szemben; mi itthonmaradottak csak közvetve végezzük feladatunkat. Pedig a hazának mireánk is szüksége lenne. Hány katona szabadulna fel, ha a lelkészek végeznék a betegápolási teendőket. Örömmel üdvözöljük dr. Masznyik Endre felhívását a theologusokhoz: „nagy pillanatokban nem sok szóra, hanem emelkedett érzésre és nemes elhatározásra van szükség.“ Az ő felhívása minket is érintett. De úgy érzem, hogy ez nemcsak a háboiunak szól, hanem a békének is. És szinte önkénytelenül is arra gondolok, hogy hazafias cselekedet-e az, ha ragaszkodunk továbbra is a törvényben megszabott kedvezményhez, mikor az talán nem is igazságos? Én azt hiszem, hogy hazafiui kötelességünk azt parancsolja, hogy e kiváltságról a jövőben önként mondjunk le, mert ezzel a hazának szolgálatot teszünk. Én a kedvezmény megszüntetésének vagyok hive oly értelemben, hogy a theologusok és lelkészek mentessenek fel a fegy vei viseléstől, de sorozhassanak be az egészségügyi csapatokhoz katonai szolgálatra. Ha véleményed megegyezik az enyémmel, indítsunk mozgalmat minden téren, nyisd meg lapodat ezen eszmének, a hazának teszünk ezzel szolgálatot. Egyházunk nem szenvedne káit, sőt mérhetetlen haszna lenne btlöle. A lelkészek mint kiképzett betegápolók kerülnének ki, igazi samaritánusok, akik a krisztusi irgalmasság nevében nemcsak vigasztalók, de segítők is lennének. Az lenne az igazi belmisszió, ha nemcsak szóval, de igaz emberbaráti szeretettel bekötöznénk a szenvedők sebeit és elsimítanánk sok embertársunk homlokáról a félelem és gond redöit. A szónak is van ereje, de a nemes cselekedet örök hálára készteti az embereket. Ne mondjuk azt, hogy kevesen vagyunk — kevés az akarat! Befejezem levelemet. Most még harci zaj van a világban, de majd ha beköszönt az Isten-béke, akkor * mely a Lutheriáráaság által kiadott „Belmisszió“ c. havi folyóirat 1914. évi 6. számában jelent meg s arra kéri a theolo- gusokat, ho>;y mos‘ a nehéz időben ne voi ják ki magukat a szolgálat alól. „Ha többi fiaink, gyermekeink, testvéreink olt állanak a harcmezőn, jelentkezzenek ők is, hogy részt vegyenek a haza védelmében, mert most igazán nincs idő tanulmányokat folytatni.“ (Szerk.) újra felvesszük az elejtett fonalat cs szőjjiik a jövő terveit. Szeretettel köszönt Dunaegyháza, 1914. évi augusztus hó 29. Schultz Aladár, * lelkész. Ezt a levelet, melynek minden sorával egyetértek, örömmel közlöm s mindjárt megadom rá a választ is. Én már tnl vagyok a „veszedelmes koron“, azért bár az akciót szívből helyeslem, annak megindítás ra magamat nem érzem jogosultnak. Azt hiszem, az akcióban az első szó a theologusainké. Ha ők hazafias indításból készek lemondani a most törvényileg biztosított lelkészi kiváltságról, akkor mi, kik mint póttartalékosok még a hadsereg kötelékében állunk, csatlakozunk hozzájuk s aláírjuk a kérvényüket és az elhatározásra rámondjuk a magunk részéről az áment. Az „Evang. Lap“ a kérdés tárgyalására szívesen megnyitja hasábjait, azonban az én szerkesztői érdekeimmel ellenkező szerény véleményem szerint ez a kérdés nem tűri a sok cikkezést. Itt vagy teszünk valamit, vagy hallgatunk. Azért várom erre a nyílt levélre a visszhangot elsősorban theologusaink köréből, azután pedig lelkészeink sorából. Ha a mozgalom sikere biztosítottnak látszik, akkor majd hirt adunk róla. Art hiszem, ez a megoldás meg fog felelni az én levélíró kedves barátom intencióinak is, kit a kérdés minden személyi szemponttól ment megbolygatásáért szeretettel köszönt a nyílt levélre lapunk olvasóitól mielőbb visszhangot és nyilatkozatokat váró (Szerk.) A katonai szolgálat kérdéséhez/ Igazán csodálkozom, hogy a lelkészek és theologusok katonai szolgálata ügyeben a honvédelmi mi- nistériumnál tett lépéseimet oly hiheteteniil ferdén Ítélik meg. Ha a tisztelt szerkesztőség a lépés kritikája helyett magát, a neki beküldött közleményemet s az ebben foglalt ministen leiratot közölte volna, lehetetlen, hogy a félreértés oly makacsul tarthatná magát. „Egy bányakeriileíi lelkészegyesületi tag“ cikkére kívánok röviden felelni. Nem tudom megérteni, hogyan lehet ilyet Írni: „vájjon idöszerü-e hogy éppen az. ev. lelkészegyesület ügyvezető alelnöke adjon be egy katonamentesitést célzó kérvényt akkor, mikor a haza és a magyarság veszélyben van.“ Látta ön azt a kérvényt? Lehetségesnek tartja egy ilyen kérvény beadását ? Katona- mentesités, háború esetén? Hát lehet ilyenről komolyan beszélni? A kérvényre a ministerium leiratából következtetni lehet. A leirat érdemleges része ez: „Amennyiben esetleg elnézésből megtörtént volna, ♦ Nnpy sajnálatunkra lapunk 35-ik számában nem közölhettük e választ. A most lassan és sokszor késve érkező posta lapzárta után hozta e sorokat.
