Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-25 / 17. szám
1914. április 25. Evangélikus Lap. 17. sz. 5. oldal. káplánnak. Mi lesz velünk ? Mi lesz a missióval pap nélkül? Missionárius társaink volnának a tanítók. Mig bent vannak az egyházban, dolgoznak értünk, de egy részük nem oly buzgón, ahogy kellene. Ezen része a tanítóságnak nem jól érzi magát egyházunk Mén. Az államtól kapják fizetésűket, állam felé gravitálnak. Ezzel népiskolai ifjúságiinknak vallásos és egyházias nevelése is szenved. Középiskolai, gimnáziumi érdemes tanárainkban kitűnő munkatársakra találhatnánk, a bel- missió, különösen a reájuk bízott ifjúság, gyermekeink vallása és egyházias nevelésének a terén. De először tanárainktól kívánjuk meg — azt akarja Zsámbor selmeczbányai lelkésztestvérem is az „Ev. Lap* február 28—i számában megjelent egyik cikkében elérni, — hogy egyházunk ügyei iránt tudjanak érdeklődni és érte lelkesedni. De kérem, hogyan tudjanak érte érdeklődni és érte lelkesedni, amikor maga az egyhiz nem ad arra alkalmat és módot. Először tanárainak fizetése is elég nyomorúságos, hiszen 2.400 koronával kezdenek és sokáig kell várniok a megnagyobbított fizetést. A sok, lelket, testet gyötrő és sorvasztó munka mellett ily drága világban elég nagy gondjuk van, különösen nagyon drága városokban, mint p o. Sel- meczbányán, fökép a családos tanároknak. Másodszor, mert az egyház nem adja meg tanárainknak azt a hatásköri, amely őket az egyházhoz való természetes viszonyuk, kapcsolásuk, állásuk és érdemeik szerint méltán megilleti. Itt csak az egyházi gyűlésekre való küldeti süket és mellőzésüket értem. Teljes igaza van Király Ernő nagyérdemű Selmecbányái lie. igazgatónak, amit erre nézve az „Ev. Lap“ február 28-i számában megjelent kitűnő és a zsinati alkotmány bizottság és a zsinat által megszívlelendő cikkében mondott. Én legalább minden betűjét aláírom és vallom, hogy nagyobb látáskört kell adni tanárainknak és a zsinati bizottság elfoglalt álláspontján változtatni kell. Második feladatunk és teendőnk volna az 18b8. évi 53. t.-cz. visszaállítása és a gyermekek vallására vonatkozó törvény törlése, amely leginkább okozza vi szteségünket. Ez ugyan nem tőlünk függ, de tőlünk függ, hogy az előbbinek visszaállítását és az utóbbinak törlését követeljük és sürgessük addig, amig meg nem történik. Air.ig az meg nem történik, még a belmissió mellett is ott leszünk, ahol vagyunk, mindig és mindig veszíteni, sorvadni és gyengülni fogunk. — Egészen elveszítjük a tért. És akkor mi lesz velünk? Vitéz Lajos, lelkész ^ *.**'“ * * ■ - - ■ ............. ... i -1 *— ~ * *■' ,~|-| —11 nr»~« ij-_riri~i-i'i~ A Mm\mil és az élet értékelése. III. A harmadik támadás abból indul ki, hogy a keresztyén hit rendkívül nagy tiszteletben tartván a vértanukat, a vértanuságot elismerésre méltó cselekedetnek hirdeti. Ezzel egyrészt saját felfogásának mond ellent, mert az „Isten ajándékát“ nyilván megveti, másrészt a tudományos erkölcstan szerint is rendkívüli tévedésben leledzik, mert olyasvalaminek a megsemmisítésére kényszeríti híveit, amit visszaszerezni többé nem lehet. Hogy a vértanuság oka legtöbbször a földi élet megvetése, tehat értékének nem ismerése, különösen a keresztyénség első századaiban, amikor a tul- világi élet vágya elragadta és önkívületi állapotba merítette az új hit követőit, arra igen sok példát tudnak felhozni, amelyek azonban csak látszólag igazolják ezt az állítást. Az állítás különben ki szokott bővülni annak a nézetnek hangoztatásával, hogy a vértanuság voltaképen palástolt öngyilkosság, ami pedig még a keresztyén felfogás szerint is vétek. Hogyan egyeztethető össze ezzel a nézettel a vértanuság dicsérete? Könnyen észre lehet venni, hogy ebben az észjárásban hol az első hiba? Abban, hogy a vértanú- jelenségeket egy kalap alá veszi, holott jelentős különbség van köztük. Vannak esetek, amelyekben a vértanuság nem az életről való lemondásban, hanem a testi fájdalmak könnyű elviselésében, illetve legyőzésében áll: a hősiesség itt nyilvánul. Erre természetesen valami képesíti a mártírokat. Az első keresztyének vértanusága ide sorozható. Amikor a vadállatok elé vetették őket, már nem választhattak élet és halál között; nem követtek el bűnt, mert Isten adományáról nem mondtak le, de könnyű és nyugodt lélekkel váltak el tőle, mert Isten rendelésének tartották. Ez a hit oly végtelen boldogsággal töltötte el őket, hogy a földi élet körvonalai már akkor elmosódtak előttük, amikor testileg még benne voltak. A földi élet amig nem kerültek veszedelmes helyzetükbe, értékes volt számukra, hiszen tisztességesen, becsülettel éltek és munkálkodtak, nemes tartalommal töltötték uk0. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy el kell szakadniok tőle, elhagyták nyugodt lélekkel, mert az elválás — az ö hitök szerint — nem jelentette a teljes megsemmisülést, hanem egy újabb és nemesebb, becsesebb élet kezdetét, amelyet a földi élettel egybevetve találtak jobbnak. Ez nem a földi élet megvetése, hiszen ez volt a mértéke a másvilági boldogság mérlegelésének, ennek a végtelenségét a földi élet véges értékeivel mérték meg. Hogy az uj életet jobbnak Ítélték a réginél, nem az ő hibájuk és nem az ö tévedésük. Viszont vannak esetek, amikor a vértanuság, illetve ennek hősiessége az életről való lemondásban áll, esetleg a szabad, nyugodt élettől való elválásban. Ilyen vértanuk azok, akik meggyőződésük, hitük, eszményeik megtagadása árán megszabadulhatnának a haláltól vagy más büntetéstől, de mert nem tagadják meg, kerülnek végzetes helyzetükbe. Kérdés, vájjon e hősök azért szakadtak el életüktől, mert nem ismerték értékét vagy egyenesen értéktelennek tartották?
