Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-28 / 13. szám
3. oldal Evangélikus Lap. 13. sz. 1914. márczius 28. két kell segélyezni és megmenteni! (akár városiak, akár falusiak legyenek azok! Van nekem pl. egy reformátusok közé ékelt filiám: Pálfa. Az evangélikusok adója itt 50'0. körül jár. S ez nem is volna baj, ha csak katholikus volna a környezet. De mikor a reformátusok, kik emlékezetük szerint is néhány év előtt még nagyobb terhet viseltek náluk, ma csak félannyit fizetnek, ez már végzetes baj; annyira végzetes és az evang. hívekre annyira csüggesztően ható baj, hogy ha nagyobb megterhelte- tésük tovább tart, az amúgy is vegyes házasságokkal átszőtt kisded evangélikusság ellenállhatatlanul eltűnik. S nagyon sok ilyen Pálfánk van nekünk. A reformátusok közé beékelt ev. gyülekezeteket kell különösképen segíteni, hogy a pusztulástól megmentessenek ! Sárszentlőrinc. Uohár i.ás/.ió. ev. lelkész. I A R C A. Levél a francia Riviéráról. Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Mint már utolsó levelemben emlitém, abba a szerencsés helyzetbe jutottam, hogy kedves ismerősökkel útnak indulhattam Franciaország világhírű tengerpartjaira, Menton-ba. Fényes luxusvonat hozott ide. A milyen fényes, olyan kényelmetlen. De mit törődünk ilyenkor kényelemmel, alvással, ha szinte repülünk vágyaink színhelyére. 27 óra! S még az időt is másként kell számítani mint odahaza nálunk, hát ez csak nagy dolog. Vagy nem ? És ez a gyönyörű, beszédes tenger. A színe mindig más. Csak tegnap láttam épp oly kéknek, aminőre a levelezőlapokon pingálják. Tud biz’ az szürke is lenni, zöld is, s milyen ezüstös, mikor a teli hold nézegeti onnan felülről. Bizony mondom, hogy most esténként, holdtölténél én csak a hableányok gyönyörű táncát nézem, vizsgálom és látom benne. Ilyenkor visszaszállnak gondolataim a távol hazába, vissza azokhoz, akik most ott nézik az eget. Eljutok Nagybörzsönyig, hitsorsosainkhoz s elgondolom, hogy talán érdekelné is őket, amiket itt látok és tapasztalatok különösen itteni hitsorsosainkról. Veszem hát a tollat, belemártom ugyanabba a kalamárisba, a melyikből kedves „Urambátyám,“ lapunk érdemes főszerkesztője szedi tollára nagyfontosságú gondolatait. Hátha az én toliam is ékesebb lesz s többet tud, ha abból a téntából táplálom. Az első napokban csak pihentem, élveztem, még olvasni sem tudtam, annyira hatott rám a sok új és szép, amit itt látok. Reggelenként az erkélyről szemlélem a halászok nehéz munkáját, amint tizenhatan is húzzák hosszú kötélen a partra az előző napon kivetett hálót. Igen szegény, szerény igényű emberek lehetnek ezek a halászok külsejük után Ítélve. Lakásuk a régi Mentone, középkori rozoga házaival és szűk sikátoraival, melyek egy kissé Pozsony leégett ghettójára emlékeztetnek. Egy pár család áll össze s annak minden felnőtt tagja közösen dolgozik, férfiak, nők, fiatalok, öregek egyaránt. Beletelik néha egy óra, míg a háló a partra kerül. Ebben az évszakban csupa picike hal van benne, 3—4 cm. hosszúak, de vederszámra. Néha 2—3, de ha kedvez a szerencse 6 vederre való is van egy-egy hálóban. A parton már állnak a kofák és más vevők s megkezdődik a vásár, amely oly hangosan folyik, hogy jóféle veszekedésnek is beillik. Ezeket az icipici halacskákat ők kitűnő eledelnek tartják. Aki munkaközben megéhezett, mindjárt ott a helyszínén jóízűen elkölt egy marékkai azon nyersen. Csak jó, hogy az ízlés olyan sokféle; én még a szagoktól is irtózom. A halászok az egyedüli munkás emberek, akiket itt körülöttem látok, a többi mind pihen, elvez, mulat. Igaz, itt vannak még a szorgalmas monte-carlói játékosok. Engem valóságos utálat fog el látásukra. Hát ezek is Isten képére teremtett emberek? De van itt egy igen kedves, finomlelkü, jószivü földink, ki Mentonnak állandó lakója s általa megismertünk egy lelkes kis csapatot, akik, amíg mi a virágcsatát élveztük, vagy egy szintén magyar, t. i. pozsonyi származású, előkelő cukrásznál kitűnő kávét szürcsöltünk: szorgalmasan árulták a maguk készítette szép kézimunkákat jótékony célra. Vevőik bizony nem a gazdag, nagyrészt milliomos fürdővendégekből kerültek ki, hanem amit maguk készítettek, maguk vették meg is s így szinte minden idegen segítség nélkül tartják fenn az itteni kicsi önálló protestáns egyházat s annak sokfele, jótékony intézményét. És ebben a katholikus országban, a melyben azonban az állam egy vallásfelekezetet sem segít, sőt az állami intézetekben egyenesen tiltva van Istent még csak említeni is — a protestantizmus hódit, hívei szaporodnak. Kérem is igen tisztelt Szerkesztő Ur által a mi protestáns híveinket, ha ide kerülnek, gondoljanak ezekre a derék emberekre, s a monte-carlói banknak szánt frankokat adják inkább nekik. Higyjék el nekem, hogy emberi méltóságukra és idegeikre ez sokkal jótékonyabb hatással lesz, mint a játék. De félre minden monte-carlói emlékkel, igazán kár volna minden gondolatért, melyet erre a biinbarlangra vesztegetnénk. Elég nagy baj az a szomszédságának, hogy egyáltalán létezik. Lélekemelőbb hely a mi kedves Mentonunk és abban különösen kedvesek derék, protestáns testvéreink. Sajnos nem beszélem a nyelvöket s igy tulajdonképpen csak eggyel ismerkedhettem meg igazán: Mile Naef-fel. És ami kedves házigazdánkkal a Bristol- szálloda tulajdonosával, aki szintén buzgó tagja egyházának. Mile Naef tud németül s mi több magyarul
