Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-14 / 11. szám

Evangélikus Lap. II. sz. 3. oldal. 1914. márczius 14. világa végtelen s e világban szabadon szállhat a lélek magaslatok felé, szabadon bocsátkozhat alá a mélysé­gek mélységeibe: az Isten-eszme végtelenségébe is. A megismerés nagy kincseire vágyó lélek repülni akar ismeretlen, fel nem fedezett igazságok felé, zörgeti- döngeti a nagy titok ajtait, kérdéseket kiált bele a végtelenségbe: ez az élete. Ebben korlátozni, repülésre szétterjesztett szárnyait megnyirbálni, vagy összekötözni, egyértelmű isteni jogának elkobzásával s az istenség­hez vezető útnak hitvány, emberi kéztákolta sorompó­val való elzárásával. Az ismeretek utáni vágyódás a lélek ősszerelme az igazsághoz. Felséges ősjoga ez; de s/ent kényszere is. Egyházunk csak aláírta a lélek ez ősjogát, midőn a gondolatszabadságot s a szabadkutatás jogát irta zászlajára. Mint máskép nem is tehetett: hisz ez volt megteremtője. Luther a wormsi gyűlésen kijelenti: „ha csak a szent írásból, vagy egyéb világos okokkal meg nem győznek**; e szavaiban is benne van a nagy tö­rekvés a jobb, erősebb igazság felé. Az egyszer meg­ismert igazság szerinte lépcsőtök; biztos, hogy van még fölötte egy másik is, hisz az igazság felé vezető út végtelen. Krisztus is hallgatással válaszolt Pilátus kérdésére: mi az igazság? A választ majd ott kapjuk meg, ahol más szemekkel látunk. A dogmák a hit anyagának tömörítései. Kifeje­zései formák, melyekben a hit anyagának többé-ke- vésbbé széles látószögbeállitott szemlélete rögzittetett meg. Kérdés most már: vájjon ezek egy fejlett bb kifejezési készséggel rendelkező korban is körülkerített, elzárt, tilalmas területek-e, melyekbe az ismerő, bon­coló értelemmel belépni nem szabad, vagy a tisztul- tabb ismeretekre vágyó lélek ezekhez is hozzáférkőz- het s behatóbb szemügyre veheti ? Esetleg más, ki­fejezőbb formába öntheti őket? . . . Ez a kérdés szélesebbre kiírva körülbelül így hangzik: — azok a tudományos igazságok, m Iveket a kutató, exegetáló, philosophiában fegyelmezett theoló- giai tudósok kibányásznak, vájjon forgalomba hozha- tók-e az egyház fémjelzése nélkül? Más szóval: min­den tudományosan megmért igazság követelheti-e, hogy az egyház dogmatikai igazságállqmányába felvétessék s az általa esetleg megdöntötték kiselejteztesenek ? Vagy: a theológus szabadkutatás-joga föltétlen-e: a kutató léleknek csak öncéljait kell követnie s minden más érdek, minden más apológiára kötelező tekintet mér­séklése alól teljesen független? Sőt végül odáig élesülhet ez a kérdés: vájjon a tudományos kutatás eredményeire állva egy ú j d o g- matikai reformáció tételeit szegezhetik-e fel a hittudósok egyházunk ajtajára s indíthatnak-e forra­dalmat az egyház dogmatikai rendje ellen ? . . . Csi­nálhatnak-e új reformációt? Tehát addig differenciálódik a kérdés, hogy a tudománynak csak a saját érdekeit kell-e szemelőtt tartania, céljait minden akadályokon keresztül is meg kell közelítenie, vagy figyelni tartozik az egyház — mint intézmény — által megszántott mesgyékre s igyekeznie kell azokon belül mozognia? Minden gondolkozni tudó és szerető embernek megvannak speciális felfogásai a vizsgálódásai körébe eső dolgokról. Megvan a saját egyéni véleménye. Egyedül lelkiismeretétől függ, hogy ki tudja-e egyen­líteni az ellentéteket — ha vannak — az egyéni fel­fogás és a konfesszió között? Megtud-e lelkiismere­tesen egyezkedni a megismerésre vágyó lélek törek­vésével s a védelmére bízott intézmény érdekével ? A hiba ott van, ahol az egyszer megismert igaz­ságokkal — mint felguritott ágyukkal — bombázni, tördelni kezdjük egyházunk dogmatikai bástyáit . . . mi. akiknek védelmeznünk kell, akik a hitvallást ma­gunkévá tettük ! Ez nemcsak megtévelyedés; több an­nál: lekiismcretlenség, sót annál is több: árulás! De vele egyértelmű s egyenlő súlyú vétséget kö­vetek el, midőn a magam igazságait, — melyeknek csalhatatlanságát elvégre is csak a rövidlátás, vagy a makacsság követelheti — az egyház terhére és veszé­lyére hozom forgalomba, midőn annak nevében hir­detek olyat, amit soha sem vallott magáénak. Legszentebb nem is emberi — lelki jogom a szabadkutatás, vizsgálódás, de lelkészi kötelességem, hogy ahhoz a lobogóhoz hü maradjak, mely alá ka­tonának felesküdtem. A többi a legszemélyesebb ügyem; lelkiismeretem itélőszéke előtt állok. Nekünk pozitív irányban kell kutatnunk, ebben az irányban kell erősebb igazságokhoz köze­lednünk. Az a hiba, hogy az egyházban is van anarchia, sőt vannak bevallott dogmatikai anarchisták. Ez a leg- vaskosabb lelkiismeretlenség. Bent maradni az akol- ban a farkassá lett báránynak s pusztítani. Nem a hitvallás kötelező ereje, lelkiismeret itt a védelem: becsületes férfiak, lovagias urak lelkiismerete! . . . * De fordítsuk csak meg az érmet. Ennek is van feje és írása. Az tény, hogy az egyházunk dogmatikája a re­formáció nagy állandó fejlődés elvét nem igazolja. Interdiktummal ugyan nem lakatoltuk le ajtaját, de nyitva sem hagytuk. Pedig van nekünk a sok egyéb mellett egy gyönyörű dogmatikai elvünk, amelynek talán minden dogmatikusunk kifejezést ad müve zárószavai­ban. Az t. i. hogy dogmatikánknak a reformációban lüktető egységes fejlődési elv szerint haladni kell az az exegesis megszilárdult, megpróbált eredményei s a józan ész — ime a két lutheri kritérium ! — követel­ményei szerint a teljesebb és tökéletesebb igazság felé. Ott van, hogy a reformáció nem egy merev, bevégzett fait accompli, hanem örök fejlődés a jobb teljesebb igazság felé; igy lesz egyházunk a világosság és sza­badság egyháza. Bizony ebből is — mint sok egyébből — írott malíisztot csináltunk. Az elv ott porosodik, mint a

Next

/
Thumbnails
Contents