Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-22 / 8. szám
Evangélikus Lap. 8. sz. 1913. február 22. 4. oldal. Középiskoláink.* Irta: Dr. Zimátiyi Dániel. (Folytatás és vége.) II. Az evang. szellem középiskoláinkban. Vannak elegen, akik azt hangoztatják, hogy középiskoláinknak vezetőiben nincsen meg az evangélikus érzületnek és szellemnek az a mértéke, amely az evangélikus szülők előtt kívánatossá tenné középiskoláink látogatását, az evangélikus közvélemény szemében pedig szükségessé azok fenntartását. Ez vezet egyeseket arra a következtetésre, hogy ha sem a vezetőkben nem él az az evangélikus szellem, amelynek munkája iskoláinkat megkülönböztetné a mi javunkra a többiektől, sem pedig ifjúságunk nem keresi fel iskoláinkat oly nagy számban, hogy a magunkéinak, tarthassuk őket, felesleges a másutt jobban felhasználható energiánkat csak névleg evangélikus intézmények fenntartására pazarolni. A vád merésznek és hihetetlennek látszik ebben a formájában, de hogy e tekintetben több kifogás emelhető, arról meggyőződhetünk, ha az értesítőket átnézzük. Évnyitó és záró istentisztelet a templomban, részvétel a rendes istentiszteleteken, október 31-ének megünneplése, úrvacsora évenként egyszer-kétszer, gyűjtés evangélikus emberbaráti és egyházi célokra: kb. ezekben különbözik középiskoláink nagyobb része az * Az első közleménybe (1. 6. szám) iráshiba csúszott be. Erdélyben nem 10.000, hanem 24.000 evangélikusra jut egy evang. középiskola. tett szándék nélkül is. Harcot, mert a tudomány, mely egyedül és kizárólag az igazságot keresi s a valóságot akarja megismerni, kíméletet nem gyakorolhat, kegyeletet nem tanúsíthat semmiféle hagyományos nézet vagy előítélet iránt s megállapításait nem változtathatja meg semmiféle mellékes tekintet vagy összeköttetés kedvéért. Nem törődhetik tehát sem az 5. századnak, sem a 16.-nak máig fenmaradt és hirdetett tanaival, amelyekhez, mint hitükhöz annyira ragaszkodnak némelyek még a 20. században is. Minthogy pedig ezt a hitet az egyházak hivatalos szervezeteinek hatalmával védelmezik részben egyeztetni próbáló, részben reactionarius elemek, voltaképpen magukkal az egyházakkal szemben áll a harc mindaddig, mig diadalra jutnak a tudományos kutatások eredményei, ha nem is köztük, hanem a köztudatban. És egy csepp sajnálni való sincs benne, ha velük szemben a tudomány győzedelmeskedik. Csupán a természeténél fogva állandóan legconservativabb társadalmi intézmény, melyben a fanatismus, képmutatás és obscurantismus szakadatlanul magát igyekeznék döntő tényezőül feltolni: a hivatalos egyház szenved általa, de mindig úgy, hogy a Protestantismus elve, sőt voltaképpen még az illető egyház maga sem vészit vele semmit, és mindig anélkül, hogy bármilyen parányi is kárba menne azokból a kincsekből, melyeket a államiaktól. A legnagyobb optimizmus sem mondhatja, hogy ez elég. Hiszen ennél sokkal többet tesz a katho- likus egyház az állami középiskolákban is. Igaz, hogy az evangélikus tanulók kedvezőtlen aránya nagyon megnehezíti a különleges evangélikus munkát, — ameny- nyiben az iskolának a tanulók egyetemére kell figyelemmel lenni, — de arra gondolva, hogy viszont az evangélikus tanulók aránylag csekély száma részben az evangélikus szellemű vezetésnek, ha nem is a hiányára, de mindenesetre fogyatékosságára vezetendő vissza: nem szabad létező kedvezőtlen állapotokban megnyugodnunk, hanem e két, a kölcsönös ok és okozat viszonyában levő bajt minél előbb orvosolnunk. Hogy melyikkel kezdjük, mindegy, csak fogjunk hozzá! Középiskoláink vezetésében három tényező működik közre. Az első az evangélikus társadalom. A vezetést ugyan láthatatlanul gyakorolja, de annál észrevehetőbb az a munkája, amellyel a vezetést megszerzi és megőrzi. E hajdanában igen hathatós és sokoldalú munka a páratlan és példátlan (meg példás) áldozatkészségben nyilvánult. A társadalom ezzel először is biztosította az iskola munkáját; másodszor szerető érdeklődésének adván jelét, bizonyos szelíd ellenőrző befolyásra tett szert; harmadszor irányt szabott az iskola tevékenységének, oly értelemben, hogy biztosította az evangélikus szellem uralmát. Sajnos, a tettekben és áldozatokban nyilvánuló érdeklődés szünőfélben van, aminek következménye, hogy középiskoláink idegen eszmeáramlatokba kerülnek. Mi gyöngítette az érdeklődést, hová lett ez a vallas érzelme és a vele összeköttetésben álló egyéni hit képvisel az emberre nézve. Ne tekintse hát ellenségnek a tudomány sem a vallást, sem a modern embernek őhozzája mindig alkalmazkodni tudó hitét, ne még azt a becsületes indulatu kiegyenlítő törekvést sem, mely őmellette is ragaszkodik a múltak hagyományaihoz, bármennyire jogosultnak tekinti is az ő munkásságát, de annál keményebben szálljon síkra az útját keresztező és reá béklyókat rakni igyekvő megátalkodott dogmatismus előítéletei és üzelmei ellen. És ne tekintse ellenségnek a vallás sem a tudományt, mert az érezni tudó embernek mindig drága kincse marad a vallás, bármily nagyra nőjjön is tudománya, de annál hamarább igyekezzék lerázni magáról a rajta élősködő, belőle üzletet és monopóliumot csináló türelmetlen és tudatlan hadat. Hadd táplálhasson az a reménység mindnyájunkat, hogy így minél előbb eljő az az idő, melyben a világ kerekeit visszafelé forgatni próbáló maradiság s a tömegek áltatásából élősködő önzés kénytelen lesz levetni a vallás és hit oltalmazásának álarcát; hogy nemsokára eljutunk abba a korszakba, melyben a tudomány és a vallás karöltve fog megjelenni az egész emberiség színe előtt, mint két egyetértő hű munkatárs az egyeseknek és az összességnek nevelésében és boldogításában 1
