Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-15 / 7. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 7. sz. 1913. február 15. kifejtésére is alkalmas (rendszeretet, az összetartozás érzése, kölcsönös támogatás). Ezenkívül a legtöbb iskola más irányban is annyira segítségére van növendékeinek, hogy az államiak e tekintetben messze mögöttük maradnak. (Jutalomdíj, ösztöndíj, tápdíjelengedés). De a fentartó testületek nem fordítanak elég gondot és figyelmet sem az internátusokra, sem a rendszeresen kezelt externátusokra. A róm. kath. internátusok szaporodása is arra int, hogy ne késlekedjünk és ahol lehetséges és kívánatos, internátusokat, ahol nem, externátusokat állítsunk föl. A tandíjmegváltást is rendszeresíteni kellene (esetleg a segitő-egyesület kebelében) olyaténképen, hogy minden kielégitő előmenetelű, valamely téren (ha nem is iskolai tárgyban) kiváló, kevésbbé tehetős (nemcsak szegény) tanuló helyett akár valamely egyesület, akár az önként vállalkozó magánosok fizetnék a tandíjat. Az anyagi támogatás terén azonban elfogultaknak kell lennünk az evangélikus tanulók javára. A pártatlanság csak a tanításban, nevelésben, a fegyelmezésben, a bánásmódban és a bírálatban kötelez. Áldozataink árán teremtett és fentartott intézményeink áldását azonban a miéink élvezzék. Liberalizmusunk nem csökken ha az evangélikus tanulókat segítjük és támogatjuk, mint a katholikusok és az izrealiták a maguk híveit, természetesen a kulturális jellegű segítség (könyvsegély, szorgalmi díj) kivételével, amelyhez minden tanulónak joga van. így elérjük, hogy mindazok az evangélikus tanulók, akik a szülői vagy rokoni háztól távol kénytelenek középiskolai tanulmányaikat folytatni, az anyagi szemmég mielőtt megtalálta volna tárgyát. A kielégülés akkor következik be, mikor a szív vonzódni kezd egy vagy más egyénhez: a szülőkhöz, a testvérekhez, az ismerősök közül egyikhez inkább, mint a másikhoz. Lehetne ugyan aként is felfogni, hogy az így kifejlődött rokon- szenv érzelme annak tapasztalása folytán áll elő, hogy az említett egyének egyike vagy másika szeretetet mutat irántunk. De hát akkor abban a másikban mi ébresztette fel irántunk a rokonszenvet, ha nem volt meg bennünk előzőleg? Hiszen hányszor megtörténik az is, hogy a rokonszenv egyoldalú s nem találkozik viszonzással! De ha ezt a visszautasítást nem is vennők figyelembe, mint aberratiót vagy mint rendkivüliséget, akkor is bizonyos, hogy ha nem volna meg a lélekben a szeretet ösztöne, ugyszólva a még tárgya nélkül való nyilvánulásra nem jutott szeretet érzelme, az nem tudna megnyilatkozni külső jelekben és nem bírna specializálódni, mihelyt megfelelő tárgyára akadt. Éppen így a remény is alaktalan valami az emberben, mig az, amire irányozódik, alakot nem ölt s egyenként és alkalmilag nevet nem kap. Sokat felölelhet egyszerre és el is dobhatja magától összes tárgyait, de mindig él és mindig terjeszkedhetik. Ez történik a vallással is. Ha előlegesen meg nem pontból is előnyösebb evangélikus iskolákat fogják fölkeresni. Eperjes, Pozsony és Felsőlövő kifejezetten is kedvezményt biztosítanak az evangélikusoknak, valószínűleg a többi is kellő gonddal jár el e tekintetben. Az ilyen evangélikussá formált középiskolában lesz eredményes mindama nevelő-munka, amellyel szorosabbra akarjuk fűzni a köteléket az egyház és ifjú hívei között. Az egyház minden ünnepe, minden ténykedése akkor az iskola ünnepe és ténykedése is lesz. A mostani viszonyok között azonban nagy ür tátong az egyház és iskolájának ifjúsága között. Ez az ür sikertelenné teszi minden oly törekvésünket, amellyel ifjúságunkba a híthűséget és az önzetlen áldozatkészséget akarjuk beleplántálni. Hogy ezt az eredményt ne kockáztassuk, töltsük ki az űrt, de ne romboljuk le az iskolát 1 Folytatjuk! IRODALOM. „Orthodoxismus és Modernismus“ cím alatt ír Jentsch^a Stein-féle „Nord und Süd“ januári füzetében eképen : A német katholocizmus a belső feloszlás folyamatának lejtőjére jutott. Rövid idő múlva el kell magát határoznia vagy szakadásra, vagy a modernismus szellemében való átalakulására. Az orthodoxusok között, akik minden hitújításban az ördög művét látják s a monisták között, akik szerint a keresztyén hit is a tudomány előtti babona maradványa, középhelyen állanak az ev. egyház u. n. közvetítő volna a lélekben a vallás érzelme, nem volna képes megnyilatkozni egyes, akár egyházi, akár egyéni tételek elhivésében. Önként érthető, hogy a vallás nem vonul háttérbe a hitben való nyilvánulása után sem. A kölcsönhatásnak lesz eredménye, hogy a sóvárgó lélek kielégülésre talál, elégedettséget, nyugodtságot, boldogságot érez bizonyos tárgyak kőrvonaiozása következtében, illetőleg azzal karöltve. Ezt az érzést a tudomány nem képes sem megszüntetni, sem ellensúlyozni. Vegye el bár lassanként vagy egyszerre hitem tárgyainak nagy részét, vallásos érzésem éppen olyan szilárd marad, mint szeretetem maradt akkor, amikor elvesztettem azoknak egy részét, akikre kiöntém egykor szeretetem melegét és mint reménységem maradt, mikor túl vagyok már annyi rengeteg csalódáson. A tudomány, mely kizárólag értelmi téren mozoghat, egyáltalában nem érintheti és keresztezheti a vallást, mely az értelemmel párhuzamosan haladó s így vele soha össze nem találkozó érzelemnek a terére szorítkozik. Más világ az érzelemé és más az értelemé s még csak határsértést sem követketnek el egymás irányában, éppen párhuzamos voltuk miatt. Gyakorolhat-e akár korlátozó, akár gyarapító, akár gyöngítő, akár erősítő hatást a világ minden tudománya
