Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-27 / 52. szám
6. oldal Evangélikus Lap. 52 sz. 1913. december 27 Jézus, de még Buddha hatalmas személyiségével sem. Mohammed vallástana pedig a legkülönbözőbb elemek conglomeratuma. E vallás bölcsője Arábia, de az arabokat később a perzsák és a törökök váltották fel a hitterjesztés munkájában. Forrásaink arab irod. hagyományok (korán), ékírásos feliratok és arábiai emlékek. A különféle arab törzsek pogány vallása polydämo- nistikus természetcultus astralis jelleggel, helyi eltérésekkel. Két momentum mégis egyesítette e vad törzseket: A mekkai szentély (egy kockaalakú épület keleti oldalába befalazott fekete kővel [Kaaba] és a Zemzem- kút) és a Hadj-ünnepély melynek tartama alatt minden háborúság szünetelt. (Az ünnepség főpontjai: népgyülés, versenyfutás és Mekka meglátogatása.) Itt jött divatba a sok ellenséges és jóakaró „dsin“ mellett Alláh neve alatt egy legfőbb, de határozatlan hatalmat tisztelni. Megemlítendő, hogy volt a keresztyénségnek is némi gyökere Arábiában, de nem római vagy orthodox keleti formájában, hanem inkább eretnek secták alakjában (például nestorianusok). Sűrűbben laktak a zsidók a félszigeten, azonkívül érdekes jelenség volt a hanifek szereplése. Ök egyetlen hivatalos hitvalláshoz sem ragaszkodtak, hanem saját szakállukra folytattak vallási töprengéseket. Ez volt az eszmekor, melyből Mohammed merített. Mohammed (571—632) volt arra hivatva, hogy az arab népet elszigeteltségéből kiragadja, vele a világ meghódítását megkezdje és népe pogány anarchiája helyébe szervezett államot helyezzen a vallási közösségi érzés alapján. Élettörténete ismeretes, de jelleméről még tart a vita. A XVIII. század rationalismusa (Voltaire) közönséges csalónak tartotta, majd ráfogták (például Maudsley), hogy epileptikus volt. Mindkét nézet téves. Mohammed nem volt ugyas erkölcsi lángelme, de nem is volt sem csaló, sem elmebeteg vagy idegbeteg. Nem volt eszménykép, de igenis útmutató és amit hirdetett, őszinte, lángoló meggyőződése volt. Nem szentnek tudta magát, de igenis világprófétának. Két ellentétes tulajdonság egyesült benne: a politikus körültekintése és a próféta rajongása, törhetetlen enthusiasmus és a józan, világias okosság (sőt ravaszság) és természetesen csak ez utóbbinak segítségével tudta céljai elérését biztosítani. Ha tanát elfogulatlanul nézzük és összehasonlítjuk a korabeli arab vallási és erkölcsi felfogással, félreismerhetetlen a haladás. Könyörületet hirdetett az Isten összes teremtményei iránt, hűséget a cselekvésben, elnyomását az egoistikus hajlamoknak. Nagy érdeme volt, hogy erélyesen föllépett a vérbosszú, szerencsejáték és népe mértéktelen ivási hajlama ellen. A törzsrendszer által állított válaszfalakat lerontani próbálta, a soknejűséget meghagyta ugyan, de legalább szabályozta. A tőle hirdetett új vallásban egyébként kevés az eredeti elem. Az iszlám dogmatikai fejlődése hellenistikus gondolatok jegyében meg végbe, törvényszerű kialakítása a római jog (és zsidó theocratia) befolyását tükrözteti, állami organisatiója az abbassida (bagdadi) kalifátusban perzsa állameszmékből táplálkozik, mysticismusa pedig ind. és neoplatonikus hatásokra megy vissza. Az iszlámnak úgynevezett öt pillére: 1. annak vallása, hogy nem létezik más istenség csak Allah és Mohammed az ő követe; 2. naponta ötször imádság; 3. alamizsnálko- dás, később szabályozott közadó; 4. a ramadhan havi böjt; 5. mekkai zarándoklás. Az iszlám legfőbb forrása a Korán, de nem az egyetlen, mert legfeljebb az iszlám fejlődésének első két évtizedére vonatkozik. Nem is meríthető belőle egységes ;ellentmondásnélküli hittan. Sémita vonás benne az isten korlátlan mindenhatósága a teremtmények tehetetlenségével szemben (fatalismus). A koránon kívül fontos a hagyomány (szunna = szokás, hadith = közlés), mely a VIII—XIII. századig nyeri theologiai kiképzését. A korán és hagyomány magyarázásából némi eltérés támadt a mohamedán hittudományi iskolákban. Ez eltérések teszik alapját a négy orthodox iskolairánynak (Al-Sáfi f819 Egyptomban, Malik b. Anas -J-795 Észak-Afrika, Spanyolország; Abu Hanifa f 767 a török tartományokban, Ahmed Hanbal f 855 Mesopotamiában, Syriában). Szabadabb irányt képviseltek az úgynevezett mutaziliták, az iszlám rationa- listái, akik védik a szabad akaratot és azt tanítják, hogy a korán nem öröktől fogva létezik, hanem teremtve van és végül hangoztatják, hogy Isten önkénye, melyet az orthodoxia tanít, nem fér össze annak jóságával és igazságosságával stb. A rationalismus és orthodoxia között közvetítő formulát Al-Assari teremtett. A neo- platonismus és buddhismus hatása alatt keletkezett a mohamedán mystika (sufismus), mely az askesisnek juttatott nagy szerepet és különösen a perzsa költőknél (például Rumi) emelkedett magas fokra. A Mohammed merev monotheismusával ellenkező szentek tisztelete ellen az úgynevezett vahabiták folytattak élet-halál harcot (XVIII. század). Az eddig felsorolt irányzatok azonban mégsem tekinthetők szektáknak. Ilyen igazában csak három van: a szunniták, síiták és kháridsiták. Jellemző, hogy ezek nem rituális és dogmatikus vitákból nőttek ki, hanem államjogi harcok következtében alakultak. A síiták (sia = párt) Alinak, Mohammed vejének párthívei és csakis Alit és egyenesen leszármazó ivadékait tartják Mohammed jogos utódainak (imámoknak) az uralkodásban és az igazhitűek vezetésében. Imámtanukra nézve azonban egymás között is számos felekezetre oszlanak. Az imámátus joga szerintük az örökösödésben, a prophetától Ali és Fatime ágán való leszármazáson alapszik, ők tehát sem a választott első kalifát, sem az omajjád és abászid dynastiák jogosságát el nem ismerik. Ezzel szemben a szunniták felfogása szerint az imám méltósága az idsma (= consensus) az igazhitűek összességének közös elismerésén alapszik.
