Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-06 / 49. szám
1913. december 6. 2. oldal. Evangélikus Lap. 49. sz. Részünkről feltétlenül új javaslatot tartunk szükségesnek a II. és V. részre és külön szak- bizottságot a lelkészi fizetések rendezésének kérdésére. (Javaslat 285. §.) Téves a lelkészi congruáról szóló törvénynek az a magyarázata, hogy a lelkész fizetésének az egyház részéről történt emelése a lelkészi congrua megvonását vonhatja maga után és habár a fizetésemelés a lelkészi korpótlékra apasztólag hat, ez a veszély tekintettel arra, hogy a kormány a jobb javadalmazású protestáns lelkészeknek is megadja a korpótlékot, csak látszólagos és a kormánnyal könnyen létesíthető oly megállapodás, amely ezen aggályt el fogja oszlatni. De bármilyen erősek is legyenek azok az akadályok, amelyek a lelkészi fizetések rendezésének útjában állanak, azok leküzdéséről gondoskodni kell és ez a zsinatnak első és legfőbb kötelessége. Zsinat előtt. A lelkészi korpótlékokról szóló törvény január elsején életbe lép. Még nem tudjuk, melyik lelkész és mennyi korpótlékot kap, mert ez még nincs véglegesen megállapítva. Annyit ^tudunk, hogy ezen törvénnyel a lelkészi fizetés még nincs és nem lehet véglegesen TÁRCA. A genovai temető. Kimondhatatlanul szép tavaszi reggelre ébredtünk Genovában. Mintha ég és föld, tenger és levegő, virág és napsugár féktelen örömmámorban összeölelkezve boldogságuk néhány morzsáját odavetették volna a szegény halandóknak, hogy ők is boldogok legyenek legalább egy mámorosán szép tavaszi napon át. Lassan, zajtalanul siklott ki csónakunk a kikötőnek olasz munkásoktól lármás árbocerdejéből és vitt halkan, csendesen a nyílt tenger felé. Messze elmaradt mögöttünk a város zsibongó zajával, tülekedő harcával, irigy villongásával, minden kicsinyességével, és feltárult előttünk a végtelenség csábító varázsa és titokzatos erővel vonzotta lelkünket az ismeretlen felé. S mi várna reánk, ha gyerekes kíváncsisággal mind messzebb-messzebb vitetnők magunkat a csalóka hullámokkal az ismeretlen felé? Szirének bűbájos dala csalogatna-e virágos, mosolygó szigetek felé, vagy pedig meg kellene küzdenünk, a Scyllák és Charybdisek tátongó örvényeivel ? Ki tudná megmondani ? Mint rendezve. Azt méltányosan, igazságosan és sürgősen rendezni kell, már akár a zsinat, akár a törvényhozás útján és akár1 az egyház és állam közreműködésével, akár az államnak, vagy egyháznak egyedül. Sürgős a fizetés rendezése azért, mert a lelkészek s ezzel az egyház helyzete tarthatatlan. Tai thatatlan — helyesen mondja Baltik Frigyes püspök évi jelentésében — „főkép azért, mert szemben más hivatalos körök legújabban a tanítók fizetésének megnyugtató rendezésével, társadalmi szempontból minket az a veszély fenyeget, hogy még kevesebb lesz azon ifjak száma, kik a lelkészi pályát választják s kell, — mondja tovább — hogy a midőn mi, az apostoli vértezetben működni hivatott lelkészt, az egyház hajójának kormányzatához állítjuk, azt mentsük fel a napi gondok terhe alól és biztosítsuk neki a társadalomban is ama állást, mely őt magasztos hivatása folytán megilleti“. Bölcs és megszívlelendő főpásztori szavak ezek, amelyek méltán megérdemlik úgy az állam, mint az egyház, különösen a közelgő zsinat becses figyelmét. A lelkészi fizetés méltányos rendezésére nézve, tudvalevőleg több terv és javaslat van. Ismeretes a Veress József, a Lombos, Sztehlo-féle tervezet és a zsinati bizottság javaslata. Mind három tervezet jó, a legkevésbbé kielégítő a zsinati bizottság javaslata, amely a lelkészeket ki nem elégítő, mert kicsire szabja a fizetést s benne a korpótlék s családi pótlékról szó sincs. A Sztehlo-féle tervezet, amely szerint lelkészi fizetési alap létesítendő lett volna, sajnos, már alig lesz napirenden, mert a f. évi egyet, közgyűlés^ehelyett lelkészsegélyezési alapot létesített. Ez is jó, bár csak a gyermekeiket házonkívül iskoláztató lelkészek részesülhetnek ahogy senki sem tudja megjósolni életünk folyását s csak az az egy bizonyos, hogy amint a látóhatár peremén összetalálkozni látszik ég és föld mintegy véget vetve a végtelenségnek, úgy eljő egyszer a halál és véget vet a nagy ismeretlennek: az Életnek. De mily borzasztó lenne a halál gondolata, ha nem tudnók, hogy a látóhatáron túl is van élet, hogy azon túl újabb, mosolygó tájak virúlnak, hol „szebb a rózsa, tisztább a patak, zengőbbek a dalok.“ S milyen borzasztó lehetne a halál gondolata itt, hol nem némúlnak el a berkek, a nap nem veszíti el éltető hevét, a korai dér nem öli meg a virágokat, hol a természet lassú őszi hervadása és csendes kimúlása nem figyelmeztet a múlandóságra Halál, múlandóság, mikor körülöttem minden duzzad az élettől, mindenki áradozó szívvel élvezi a pillanatnyi lét éppen kínálkozó apró örömeit. De hiszen élet és halál, múlandóság és temető oly közel fekvő fogalmak, mint ahogy mi — azon a gyönyörű tavaszi reggelen — elhagyva az élet nagyszerű jelképét, a tengert, nemsokára beléptünk a halál örök szimbólumába: a temetőbe.
