Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-01 / 44. szám
6. oldal Evangélikus Lap. 44 sz. 1913. november 1. felelni. Kidomborítja Márk írói egyéniségét (persze a „Das Evang. Marci“ 2 kiadásából legtöbb érdekes megjegyzése kimaradt!) s jellemzi azt az eljárását, hogy milyen lazán kapcsolja össze a hagyomány és a különböző elbeszélések láncszemeit. Ennek a laza kapcsolatnak, az egyes történetek térbeli és időbeli összefüggésének a vizsgálatára nagy gondot fordít s megállapítja, hogy már a Jézus életéről szóló szóhagyomány sem teljesen egységes. így pl. a négy és az ötezer ember megvendégeléséről, a tavon való áthajózásról s egy vak (vagy néma) meggyógyításáról szóló történetek, melyek pedig valószínűleg azonosak, már a szóhagyományban kétszer egymásután vannak ugyanabban a sorrendben elbeszélve. Jézus eredetileg a magvetőről is csak egy példázatot mondott, a második (Márk 426—29) az. elsőnek a variálása. Nagyobb betoldások is vannak. Ezek közé tartozik az apostolok „névsora“ (Márk 3i3—19) és kiküldetése (67—13), valamint Jézus nagy „eschatolo- gikus“ beszéde (133—17), mely az azt megelőző rövid jövendölés kiszinezése. Jézus egyes szavai sem állnak a maguk eredeti helyén. A hegyeket a tengerbe döntő hitre való utalásnak nem Jeruzsálemben, hanem valahol a Genezáret tava mellett volt értelme (II22—25). Ezek az egyenetlenségek már meg lehettek a szóhagyományban is. Márk a szóhagyomány feljegyzésénél három részre osztotta az anyagot, amint az maga is tagolódott. Jézus Kapernaum környékén való működése (1—5 fej.) után Heródes Antipas elől menekülni volt kénytelen, a caesarea philippii jelenet után pedig Jeruzsálemnek veszi útját (6—10. fej.). A 11. fejezettel kezdődik a 3. rész: Jézus jeruzsálemi fellépése és keresztrefeszíttetése. Jézus életében a fordulópontokat Herodes Antipas fenyegető fellépése (614—29) és Péter vallástétele képezik. Ma már mindkét elbeszélés eredeti értelme el van homályosítva. Herodes Antipas azért szerepel az evangéliumban, mert Jézust meg akarta öletni. Mivel azonban a félelem, mint Jézus menekülésének a motívuma kellemetlen lett volna, a „történet fenyegető hegye vattába van csomagolva“. Péter vallomásának Jézus öntudata szempontjából van nagy jelentősége. Márk szerint Jézus e vallomás előtt nem mondotta magát Messiásnak. Hogy az „emberfia“ kifejezés ez előtt a jelenet előtt is előfordul, azt mutatja, hogy Márknak finoman kidolgozott terve nem talált mindenütt megértő méltánylásra. Péter vallomásáig titok az, hogy Jézus a Messiás. Péter ezt a titkot kipattantja s miután ez a megdicsőülés jelenetében égi megerősítést nyert, Jézus mint Messiás folytatja és fejezi be életét. így jut Well- hausen Márk theoriái és a hagyomány felfogása mögött rejlő tényékhez Magyarázásmódjának jellemzésére elég két példa. Márk 634—44-ről ezt mondja ^ „A nép megvendégelósót mythusnak tartani nincs okunk. Márk persze nagy csbdakép beszéli el, de a csoda eltűnik a számokkal, melyeket a szóhagyomány rendesen megnagyít. Ha ezt elhagyjuk, egy szép este barátságos képe marad bátra; a tenger magányos partján a nép ott hever a zöldelő fűvÖD, a tanítványok ott járnak közte s kenyeret és halat osztanak szét. A lényeges az, hogy Jézus nemcsak tanokkal tömi az embereket, hanem a test szükségéről is gondoskodik abban a tudatban, hogy az ő és a tanítványai számára beszerzett készlet a hívatlan vendégeknek is elég lesz“.* A magvetőről szóló parabolánál nem csaltakozik magának Márknak az allegorikus magyarázatához, hanem ezt mondja: „á. parabola igazi tárgya nem a vetés, hanem a mag-* vető Jézus tulajdonképen nem tanír, hanem önmagáról, saját munkájának az eredményéről nyilatkozik meg s az egyház, vagy az Isten országa megalapítójának sem mondja magát, mert ő csak a zoidók egyszerű tanítója: azt, amit ő mondott, bármely más tanító szintén elmondhatta magáról. »En szétszórom a magot, azonban azt, hogy melyik hova esik, nem tudom A legtöbb bizonyosan meddő talajba kerül. De azért mégis vetnem kell tovább. Egy pár szívben csak teremni fog«“.** így igyekszik addig ásni, mig a kincs meg nem csendül az ásója alatt. Márk művének azonban további története is van, mert mint forrás teljesen átment Máté és Lukács e\an- géliumába. A két másik evangélium főrészét Márk és a beszédforrás, az ú. n. Q képezi. Az evangéliumkutatásnak az a feladata, hogy ezt a forrásként Mátéból és Lukácsból kihámozható Q-t, mely mint önálló munka nem maradt fenn, rekonstruálja és Márkhoz való viszonyát is megállapítsa. Wellhausen Márkot minden tekintetben Q elé helyezi. Márk a legelső és a legrégibb evangéliumíró, ki Jeruzsálemben, Jeruzsálem pusztulása táján írta a munkáját. Q is ugyanonnan származik, azonban ez már Jeruzsálem pusztulása után keletkezett. Ez a megállapítás Máté és Lukács keletkezési idejét is erősen befolyásolja. így omlik össze Wellhausen keze alatt az evangéliumok saját tanúsága alapján az a Papias és lrenaeus-féle traditio, mely az evangéliumok szerzőiről szóló hagyományos nézet főtámasza, hogy t. i. az evangéliumok szerzői között Jézus személyes tanítványa is van (Máté és János) és hogy a másik két evangélium megbízhatóságát is apostol (Márkét Péter, Lukácsét pedig Pál) garantálja. Wellhausen aprólékos kritikájának az az eredménye, hogy a Jézusról szóló hagyományt nem Jézus kortársai és „apostolai“ jegyezték fel, hanem csak egy későbbi generatio tagjai. A források feltárása és a hagyomány kritikája után Wellhausen abban a helyzetben volna, hogy Jézus életét és a keresztyénség első évtizedeinek a történetét is megírhatná. Erre a feladatra azonban már nem vállalkozik. Mindössze az Einleitungban foglalkozik összefoglalásképen az evangéliumi problémák némelyikével. Ebben legfeltűnőbb azon nézete, hogy Jézus nem tar* Das Evang. Marci 53. 1. (2 kiad. 50. 1). ** Das Evang. Marci. 2. kiad. 32. 1. (1. kiad 24. 1.).