Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-25 / 4. szám
6. oldal. Evangélikus Lap. 4. sz. 1913. január 25. mely a múlt század II. negyedének országgyűlésein fényesen nyilatkozott meg s melynek hisszük, hogy máig is vannak őszinte vallói katholikus testvéreink közt. KÜLFÖLD. A katholikus bíblíatudomány. X. Pius Syllabusa, a modernisták ellen kiadott encyklikája és az antimodernista eskü kivétele után, melyet nemcsak a papoktól, hanem az egyetemi tanároktól is kivettek s amely még azokat is kötelezi — lelkiismeretileg, kiktől annak letételét nem követelték — nagyon szomorú helyzetbe hozta a katholikus bibliatudományt. A Syllabus előírja neki, hogy tanítania kell nemcsak azt, hogy a Szentírásnak csakugyan Isten a szerzője s hogy az isteni inspiráció az egész Szentírásra kiterjed, úgy hogy az sem egészben, sem egyes részeiben tévedést nem tartalmazhat, hanem azt is, hogy a Szentírás természetfeletti származásából induljon ki, hogy azt máskép magyarázza, mint más tisztán emberi származású iratokat, hogy az evangéliumi! hasonlatokat nem az evangélisták öntötték mai formájukba, hogy János evangéliuma nem misztikus elmélkedéseket, hanem történeti tényeket tartalmaz, hogy a János evangéliuma nem „fújta fel“ a csodákat és ami minderre ráteszi a koronát: hogy másvallású írásmagyarázók a Szentírás igazi értelmét nem ismerhetik meg jobban, mint a katholikusok. Ha másvallású tudósok kutatásait „okosan“ fel is használhatják, azt nem szabad elfelejteniük, hogy a Szentírások igazi értelmét semmiesetre sem az egyházon kívül kell keresniük s olyanoknál azt meg se találhatják, akik hit nélkül csak az írás héján rágódnak, annak a magvát azonban nem tudják kihámozni. Ezen az alapon megesküdött arra,* hogy „elítéli a Szentírás megítélésének és magyarázásának azt a módszerét, amely az egyházi hagyománnyal, a hit analógiájával és az apostoli szék szabályaival ellentétben a rationalisták módjára dolgozik és ugyanannyi bátorsággal, mint vakmerőséggel legfőbb és egyetlen szabályul csak a szövegbirálatot fogadja el“, miután előzőleg kijelentette, hogy „tántoríthatatlanul vallja mindazon igazságokat, amelyeket az egyház csalhatatlan tanító- hivatala meghatározott, felállított és megmagyarázott, főleg pedig a tanoknak amaz alaptételeit, amelyek egyenesen a jelenkor tévelygései ellen irányulnak“. Az egyház csalhatatlan tanítóhivatala ezeket az igazságokat napról-napra jobban körülbástyázza úgy, hogy az amúgy is szűk korlátok közé szorított tudományos „kutatás“ teljesen meg lesz bénítva. Minél * Az antimodernista eskü szövegét lásd az „Evangélikus Lap“ 1911. évi 2. számában tökéletesebben betetőződik a nagyszerű épület, annál kevesebb levegő és világosság lesz benne. Legutóbb a synoptikus evangéliumokkal (Mt, Mk és Lk) foglalkozott a pápai bibliai bizottság az elébe terjesztett kétségek kapcsán és kimondotta, hogy azt kell tanítani, hogy (1.) a második és harmadik evangélium szerzője Márk, Péter tolmácsa, illetve Lukács, az orvos, Pál hallgatója, amint azt a hagyomány állítja. (2.) Azt nem szabad állítani, hogy Mk 16 9—20 versei nem Márktól származnak, hanem későbbi toldások, sem azt, hogy tehát ennek következtében ezek a versek nem inspiráltak s nem tartoznak bele a kánonba se. (3.) Lukács evangéliumának első két fejezete felől sem szabad kételkedni s nem szabad azt állítani, hogy a Jézust bátorító angyalról és Jézus vérizzadásáról (Lk 22. 43—44) szóló rész nem inspirált s nem kanonikus, sőt azt sem szabad „szolid érvekkel kimutatni, amit a régi eretnekek mondtak s amit nehány újabb kritikus állít, hogy ezek az elbeszélések eredetileg nem tartoznak Lk művéhez“. (4.) Eldönti a bizottság azt is, hogy a „Magni- ucat“-ot (Lk 1. 46—55.) Mária énekelte, nem pedig Erzsébet, ahogy néhány kódexben van. (5) Attól a sorrendtől sem enged eltérést, mely az evangéliumok keletkezési idejet így állapítja meg: első evang. a Mátéé, Márké a második Lukácsé a harmadik s nem szabad azt állítani, hogy az első evangélium görög fordítása Mk és Lk evangéliuma után készült. Megállapítja (6.) az evangéliumok keletkezési idejét, (7.) Lk evangéliuma és az apostolok cselekedetei között levő sorrendet, kimondja, hogy (8) nem szabad „a tradíció és a belső bizonyítékok szem előtt tartásával sem“ kétségbevonni azt, hogy Mk Péter, Lk pedig Pál prédikációjának a feljegyzése s nem „szabad azt mondani, hogy az evangéliumoknak más tiszteletreméltó szóbeli vagy Írott forrásai is voltak“. Végül eldönti, hogy az evangéliumok elbeszélései teljesen hitelreméltók s azokat azért, mert a szerzők az általok elbeszélt dolgokról közvetlen tudomással nem bírtak s mert eltérések vannak közöttük, nem szabad kritizálni Ezek a döntések nem maradhatnak hatás és következmény nélkül az evangéliumok egymáshoz való viszonyának, az u. n. synoptikus kérdésnek a vizsgálatánál sem, azért kimondja a döntés II. részében a bizottság, hogy a „fentiek figyelembe vételével“ meg van az írásmagyarázóknak engedve, hogy az evangéliumok egyezéseiről és eltéréseiről „szabadon“ disputálhassanak s azoknak az okát keressék, azonban — a két forrás hypothezist el nem fogadhatják. Ezt a döntést a linzi „Theol. prakt. Quartalschrift“ 1913. évi I. füzete hozza. Igen fontos döntés. Mert bár látszólag apróságokról, szövegkritikai és szerzőségi, chronologiai kérdésekről van benne szó, az egész döntés az evangéliumi hagyomány abszolút megbízhatóságát akarja igazolni, azért csúcsosodik ki a két forrás-hypothezis elvetésében. Ez a hypothezis tudnillik azt állítja, hogy
