Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-07-19 / 29. szám

1913. julius 19

Evangélikus Lap. 29. sz.

3. oldal

Máriáról bemutatott, nem felel meg a történeti igazságnak, hogy az egyenesen a katholikus felfogást tükrözted vissza és mint ilyen a Protestantismus szempontjából elvetendő. Kovács Sándor személyét Sztehlo nem érintette, fejtegetéseit azonban kíméletlenül elítélte. Mit felel erre Kovács Sándor? Azzal menti magát, hogy már előbb is hasonló szellemben irt, és ezt neki Sztehlo elnézte, hogy ő nem azonosította Máriát Istennel (még csak az kellett volna!) és ahelyett, hogy Sztehlonak a szentirásból merített kifejtéseit megcáfolná, nekimegy Sztehlo személyének „lelkiismeretlenséggel- „tudatos ferdítéssel“ (!) fogyatékos gondolkodással vádolja és gúnyosan „egyetemes, csalatkozhatatlan zseni“-nek nevezi.

Támadásában még arra a sértő vádra is vetemedik, hogy Sztehlot erre a kritikára a harag vezette azért, mert a Luther-társaság az ő ajánlatát nem fogadta el, hanem Kovács Sándort bízta meg az ösvény szerkesztésével, aki azt 800 koronával olcsóbban szállítja. (Hogy tiz ívvel kisebb terjedelemben mint azt Sztehlo felajánlotta, ezt elhallgatja.)

Ezzel sem elégszik meg, megtámadja, Sztehlót „theologiai kirándulásai- miatt és végre leszólja festményeit és „szörnyű verselményeit“ s Sztehlo kivégzését azzal fejezi be, hogy „Sztehlo Kornél közéleti múltjában nincs akkora érték, amiért (saját szemében rem- brandti) festményeit, szörnyű verselményeit — s végezetül — theologiai bakugrásait meg lehetne bocsátani.

Az ily gyülölségre valló személyeskedés nem méltó arra, hogy cáfolatokba bocsátkozzunk. Mindenki tudja, hogy lapunk szerkesztője nem anyagi érdekből

szerkeszti ezt a lapot, nem anyagi érdekből száll síkra az evangélikus lelkészek helyzetének javítása érdekében, nem anyagi érdekből támogatta tollával és szavával a theologiai tanárok (köztük Kovács Sándor) fizetésemelését, nem anyagi érdekből kezdeményezte és hozta létre a „Luther Otthont“, amelynek Kovács Sándor által írt prospektusában olvasható, hogy Sztehlo Kornélnak a közéleti téren mégis van valami kis érdeme. És ha Sztehlo a festészetben kontárkodik és rossz verseket ír (ez persze ízlés dolga, így például: Kovácsnak az Evangélikus Lapnak beküldött verseit a papírkosárba kellett dobni) mi köze ehhez annak a kérdésnek helyes volt-e Sztehlo bírálata vagy nem helyes? Aki az ily érvekkel jön, az csak azt dokumentálja, hogy érdemben cáfolni nem képes.

Felette sajnáljuk, hogy Kovács Sándort, aki iránt baráti érzelemmel viseltettünk, ennyire felizgattuk. A szegény ember talán nem is tehet arról, hogy oly be tegesen érzékeny és epés. Az Evang. Lap nem is fog lalkozott volna vele, ha a „Mária útjában“ nyilvánult katholikus világnézetet evangélikus egyházunkra nézve veszélyesnek nem tartaná. Állandó a panasz egyházunkban, hogy a katholikus egyház reversalisaival tőlünk egyre lelkeket hódít. A katholikus egyhiznak egyik erős fegyvere, amely különösen a női kedélyre hatni képes, a Máriakultusz. Kovács pedig épen az evangélikus nők részére írta és azoknak olvasta fel ezt a magasztaló cikket. No hát, ha mi magunk tesszük fogékonnyá az evangélikus nő kedélyét a katholikus eszmék befogadására, akkor ne csodálkozzunk azon, ha leányaink a reversalisokkal való kisértésnek kevésbé

(tehát nem normáltypus!* és hogy a vallást nem mozdulatlannak, stabilis jelenségnek fogja fel, hanem változó, haladó folyamatnak, komplex és heterogén tényezők küzdelmének.

Mig a valláslélektannak eddig jellemzett mivelői az individuális psychologia terén működnek, addig Wundt más útra tér, jelesen a kollektiv vagy néplélektan Htjára és az általa „pragmatikusnak“ nevezett valláspsycholo- giától minden jelentőséget megtagad. Wundt hangoztatja, hogy a vallás épugy mint a nyelv és erkölcs az emberi közösség alkotása és e kettővel a legszorosabban összefügg. Azért a valláspsychologia elsősorban a néplélektan egyik része és a vallásos jelenségek csakis ezen az alapon méltath^tók psychologice. A néplélektan pedig a maga részéről föltételezi a közösségi élet jelenségeinek a történelmét, vagyis a genetikai szemléletet, így tehát nem pragmatikai, hanem genetikai vallás- psychologiára van szükség, mely középütt áll az általános lélektan és a vallástörténelem között és, természetesen tisztán empirikus tudomány. Wundt az ö terjedelmes „néplélektanában“ sok becses adalékkal járult hozzá, főleg a mithosnak a valláshoz való viszonyának felderítéséhez, de kutatásai szinte kizárólag a primitív

vallás területére szorítkoznak, midőn pedig a vallás fejlődéseiből értékmérőt keres a vallás lényegének megítéléséhez, logikai tévedésnek esik áldozatul. Minden ilyen vizsgálódás általános lelki erőkből származtatván a vallást, elhanyagolja azt a döntő tényt, hogy a vallás végső gyökere az érzékfölötti világban rejlik. A leghelyesebben úgy járunk cl, ha az individuális és sociális valláspsychologia eredményeit egyaránt megbecsüljük és felhasználjuk. Egymagában mindenik egyoldalú és kiegészülésre szorul.

A bemutatott konkrét elméletekből világosan kitűnik, hogy mi a valláslélektannak a feladata, köre és határai. E disciplina a vallást a lelki élet egy különös nyilvánulási formájának tekinti, mint olyat veszi vizsgálat alá és különíti el az emberi lélek egyéb funkcióitól. A valláslélektan legfontosabb eredménye annak megállapítása, hogy vallásos jelenségek léteznek, hogy a vallás normális lelkiszükséglet, melynek számos és sokszínű külső nyilvánulásai vannak (centrális és periferikus jelenségek), amelynek veleje az emberi léleknek az istenivel való közlekedés lehetőségének a tudata. A vallás áthatja az egész embert, nemcsak egy lelki működéshez fűződik, hanem az összes lelkierők közös