Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-06-21 / 25. szám

1913. junius 21 Evangélikus Lap. 25. sz. 3. oldal vannak, akik a konventi ítéletnek mind anyagi, mind pedig erkölcsi követelményeivel való végrehajtását kívánják, ez a helyes és jogos álláspont nem tud érvényesülni. Ahelyett, hogy egy bírósági ítélet tisztelettel való végre­hajtásának útjára lépnének mindazok, akiknek jogkörébe az intézkedés tartozik, kibúvókat keresnek és többségi döntéssel úgy teszik ártalmatlanná Zoványit, hogy a javadalmait megadják ugyan, de működési terét el­veszik tőle. Nolens - volens „állandóan szabadságol­ják “ őt. Aki tárgyilagos szemlélője az egész sajnálatra- méltó kálváriának, amit Zoványinak szókimondásáért és megalkudni nem tudó természetéért járnia kellett, az nem győz eléggé csodálkozni azon, hogy a konvent ítéletének ily kevés hatása van s hogy Zoványi továbbra is ilyen többségi kellemetlenkedéseknek van kitéve. Lehetséges azonban, hogy a konvent érvényt szerez majd a tiszáninneni kerület határozatával szemben is a konventi bíróság ítéletének. A Zoványi-ügy ezen utolsó hullámai után talán csönd borulna a református egyházra, hogyha új hábo­rúság szele nem támadt volna s nem kavargatná megint a közvéleményt. Most azonban nem a liberalismus, a modernismus oldaláról és más hasonló irányból készül a veszedelem, hanem épen ellenkező irányból. A református egyházi lapokban kezdenek mindennaposokká válni a magát liberális mintára szintén modernnek, de positivnek ne­vező irány túlkapásai ellen való tiltakozások. Sáros­patakon, egy pár magát Keresztelő Jánosnak képzelő, bűnbánatot s a fejsze a fáknak gyökerére vettetett stb. modorban prédikáló, conventiculumokat tartó, botrán- kozást okozó (Jézus sem békét, hanem tüzet hozott a világra!) theologust rendszabályoztak meg. Egy ilyen „élőkeresztyén legátus“ az Érmellék egy békés egy­házába is elkerült, kit a „Debreceni Protestáns Lap“ csudabogárnak nevez, s azt írja róla, hogy az „újfajta inspiratio olyan extemporizált jajgató prédikációt szorí­tott ki pünkösd szent ünnepén (belőle), hogy a békés hívek megbotránkozva zúdultak fel s megfogadták, hogyha még egy „élőkeresztyén“ legátushoz lesz szeren­csétlenségük, beszüntetik a legációt“. Szintén ebbe az összefüggésbe kívánkozik az a sóhaj, mely ugyancsak a fenti lapban jelent meg „hírek a fővárosból vagy a szenteknek is maguk felé hajlik a kezük“, cím alatt. Ennek a hírnek az a summája, hogy az „élőkeresztyé­nek ritka üzleti élelmességgel igyekeznek minden pozí­ciót elfoglalni a fővárosban“. A hír nyomán ugyan két nyilatkozat is jelent meg, melyek azonban a híradás lényegén nem változtatnak. Az összes e nemű jelenségeknek a csattanója azonban az a beköszöntő, melyet Kiss Ferenc debre­ceni theologiai tanár tartott eskütétele alkalmával, aki ki­jelentette, hogy „az egyházi életünk megújhodása iránt mindenfelől hangoztatott követelményt ismeri, jogosult­ságát mélyen érzi, de a megújhodást nem úgy értel­mezi, hogy van szükség rá vagy nincs, minden áron újítsunk, új szokásokat vezessünk be, nagyon is proble­matikus értékű kísérletezésekkel fogalmi zavarokat tá­masszunk, a templombajárást egyleti összejövetelekkel, az úrvacsoravételt szent thea-estékkel, tisztes énekes­könyvünket Hallelujákkal, a gyülekezeti igehirdetést felelőtlen írásmagyarázatokkal helyettesítsük, mely irány­ban már döbbenetes túlzások jelentkeznek, hanem azon bibliai felsóhajtással: Újítsd meg a mi napjainkat, mint valaha régi időben l* Ezenkívül vallja, hogy az egyház joga és kötelessége „az e célt (a Krisztushoz veze­tést) szolgáló mindennemű akció bevezetése, irányítása az egyházi élet eszközei közé beállítása s így minden ez irányú magán vagy társulati kezdeményezés és bel- missiói munka az egyház tudtával s hozzájárulásával nyerhet létjogosultságot; következéskép ... minden bel- missiói munka egyházellenes, veszedelmes s a történe­lem tanúsága szerint szektáskodásra vezet, mely az egyházon, mint az isteni lélek fuvallatára alakult, tehát isteni intézményen kívül felelőtlenül űzetik“. Végül ki­jelenti, hogy a belmissiói munkatéren úgy elméleti, mint gyakorlati tekintetben „nem pietista, hanem józan magyar kálvinista vezetők nevelése“ az eszménye s azt nem tartja szükségesnek, hogy minden áron egyletes kedjenek, külföldi példákat kritika nélkül lemásoljanak s szakadást okozó jelzőkkel ékesítsék magukat és egy­mást. Krisztusi szeretet, apostoli hithüség és kálvini erkölcsök jelében kíván munkálkodni. Ennek a beköszöntőnek éle és hegye van, mellyel szintén a békés haladást meggátló, nagyobbára a dema­gógia eszközeivel dolgozó, tömegbefolyásolásra törekvő pietisztikus irány terjeszkedései ellen fordul. A józan kálvinismus egyelőre nem tud megbarátkozni ezzel az igazán nem magyar földön termett s talán nem is magyar embernek való túlságos kegyeskedésre hajló irányzattal. ,, . . 1 Krónikás. Ifjak avatása. A konfirmáció története nagyszerű hódításról beszél. A reformátorok közül Bucer vezette be a bérmálás he­lyébe Strassburgban. Innen azonban nem sok helyre vitték el. Hessen, Pomeránia fogadta be az új szokást s Kálvin azon rendelkezésében találjuk még meg, hogy a gyermekeket 10 éves korukban az egyház előtt kikér­dezik a keresztyénség főbb igazságai felől s a feleletü­ket hitvallásszámba veszik. A konfirmáció diadalát a pietisták és a racionaliz­mus segítették elő. Ők csináltak belőle megindító s ben- sőségteljes aktust s használták fel a római hit terjesz­kedési kísérleteivel szemben arra, hogy már a gyerme­kek szívébe beoltsák az egyház szeretetét s hogy őket lekötelezzék a fogadalommal saját egyházuk számára. A

Next

/
Thumbnails
Contents