Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-21 / 25. szám
1913. junius 21 Evangélikus Lap. 25. sz. 3. oldal vannak, akik a konventi ítéletnek mind anyagi, mind pedig erkölcsi követelményeivel való végrehajtását kívánják, ez a helyes és jogos álláspont nem tud érvényesülni. Ahelyett, hogy egy bírósági ítélet tisztelettel való végrehajtásának útjára lépnének mindazok, akiknek jogkörébe az intézkedés tartozik, kibúvókat keresnek és többségi döntéssel úgy teszik ártalmatlanná Zoványit, hogy a javadalmait megadják ugyan, de működési terét elveszik tőle. Nolens - volens „állandóan szabadságolják “ őt. Aki tárgyilagos szemlélője az egész sajnálatra- méltó kálváriának, amit Zoványinak szókimondásáért és megalkudni nem tudó természetéért járnia kellett, az nem győz eléggé csodálkozni azon, hogy a konvent ítéletének ily kevés hatása van s hogy Zoványi továbbra is ilyen többségi kellemetlenkedéseknek van kitéve. Lehetséges azonban, hogy a konvent érvényt szerez majd a tiszáninneni kerület határozatával szemben is a konventi bíróság ítéletének. A Zoványi-ügy ezen utolsó hullámai után talán csönd borulna a református egyházra, hogyha új háborúság szele nem támadt volna s nem kavargatná megint a közvéleményt. Most azonban nem a liberalismus, a modernismus oldaláról és más hasonló irányból készül a veszedelem, hanem épen ellenkező irányból. A református egyházi lapokban kezdenek mindennaposokká válni a magát liberális mintára szintén modernnek, de positivnek nevező irány túlkapásai ellen való tiltakozások. Sárospatakon, egy pár magát Keresztelő Jánosnak képzelő, bűnbánatot s a fejsze a fáknak gyökerére vettetett stb. modorban prédikáló, conventiculumokat tartó, botrán- kozást okozó (Jézus sem békét, hanem tüzet hozott a világra!) theologust rendszabályoztak meg. Egy ilyen „élőkeresztyén legátus“ az Érmellék egy békés egyházába is elkerült, kit a „Debreceni Protestáns Lap“ csudabogárnak nevez, s azt írja róla, hogy az „újfajta inspiratio olyan extemporizált jajgató prédikációt szorított ki pünkösd szent ünnepén (belőle), hogy a békés hívek megbotránkozva zúdultak fel s megfogadták, hogyha még egy „élőkeresztyén“ legátushoz lesz szerencsétlenségük, beszüntetik a legációt“. Szintén ebbe az összefüggésbe kívánkozik az a sóhaj, mely ugyancsak a fenti lapban jelent meg „hírek a fővárosból vagy a szenteknek is maguk felé hajlik a kezük“, cím alatt. Ennek a hírnek az a summája, hogy az „élőkeresztyének ritka üzleti élelmességgel igyekeznek minden pozíciót elfoglalni a fővárosban“. A hír nyomán ugyan két nyilatkozat is jelent meg, melyek azonban a híradás lényegén nem változtatnak. Az összes e nemű jelenségeknek a csattanója azonban az a beköszöntő, melyet Kiss Ferenc debreceni theologiai tanár tartott eskütétele alkalmával, aki kijelentette, hogy „az egyházi életünk megújhodása iránt mindenfelől hangoztatott követelményt ismeri, jogosultságát mélyen érzi, de a megújhodást nem úgy értelmezi, hogy van szükség rá vagy nincs, minden áron újítsunk, új szokásokat vezessünk be, nagyon is problematikus értékű kísérletezésekkel fogalmi zavarokat támasszunk, a templombajárást egyleti összejövetelekkel, az úrvacsoravételt szent thea-estékkel, tisztes énekeskönyvünket Hallelujákkal, a gyülekezeti igehirdetést felelőtlen írásmagyarázatokkal helyettesítsük, mely irányban már döbbenetes túlzások jelentkeznek, hanem azon bibliai felsóhajtással: Újítsd meg a mi napjainkat, mint valaha régi időben l* Ezenkívül vallja, hogy az egyház joga és kötelessége „az e célt (a Krisztushoz vezetést) szolgáló mindennemű akció bevezetése, irányítása az egyházi élet eszközei közé beállítása s így minden ez irányú magán vagy társulati kezdeményezés és bel- missiói munka az egyház tudtával s hozzájárulásával nyerhet létjogosultságot; következéskép ... minden bel- missiói munka egyházellenes, veszedelmes s a történelem tanúsága szerint szektáskodásra vezet, mely az egyházon, mint az isteni lélek fuvallatára alakult, tehát isteni intézményen kívül felelőtlenül űzetik“. Végül kijelenti, hogy a belmissiói munkatéren úgy elméleti, mint gyakorlati tekintetben „nem pietista, hanem józan magyar kálvinista vezetők nevelése“ az eszménye s azt nem tartja szükségesnek, hogy minden áron egyletes kedjenek, külföldi példákat kritika nélkül lemásoljanak s szakadást okozó jelzőkkel ékesítsék magukat és egymást. Krisztusi szeretet, apostoli hithüség és kálvini erkölcsök jelében kíván munkálkodni. Ennek a beköszöntőnek éle és hegye van, mellyel szintén a békés haladást meggátló, nagyobbára a demagógia eszközeivel dolgozó, tömegbefolyásolásra törekvő pietisztikus irány terjeszkedései ellen fordul. A józan kálvinismus egyelőre nem tud megbarátkozni ezzel az igazán nem magyar földön termett s talán nem is magyar embernek való túlságos kegyeskedésre hajló irányzattal. ,, . . 1 Krónikás. Ifjak avatása. A konfirmáció története nagyszerű hódításról beszél. A reformátorok közül Bucer vezette be a bérmálás helyébe Strassburgban. Innen azonban nem sok helyre vitték el. Hessen, Pomeránia fogadta be az új szokást s Kálvin azon rendelkezésében találjuk még meg, hogy a gyermekeket 10 éves korukban az egyház előtt kikérdezik a keresztyénség főbb igazságai felől s a feleletüket hitvallásszámba veszik. A konfirmáció diadalát a pietisták és a racionalizmus segítették elő. Ők csináltak belőle megindító s ben- sőségteljes aktust s használták fel a római hit terjeszkedési kísérleteivel szemben arra, hogy már a gyermekek szívébe beoltsák az egyház szeretetét s hogy őket lekötelezzék a fogadalommal saját egyházuk számára. A
