Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-04-12 / 15. szám

1913. április 12,

Evangélikus Lap. 15. sz.

3. oldal

nek lehet nevelő hatása a gyermekkorban, amikor a gyermek, képzeletének hatása alatt, elhiszi azokat, a figyelme könnyen felhívható a bennök rejlő erkölcsi elemre, az u. n. tanulságra, cselekedeteinek pedig vannak korlátozói; lehet irányító hatása az értelmes felnőttre is, mert ismervén a mese mivoltát, őt a benne rejlő esztétikai szépség és erkölcsi tartalom ragadja meg, anélkül, hogy a mese fantasztikus elemei nyomokat hagynának lelkében: de a tömeg, amely értelmileg gyermeki fokon áll, cselekedeteinek súlyát illetőleg már nagyon is felnőtt számba megy, nehezen tesz különbséget mese és valóság közt, a mesében rejlő esetleges erkölcsi tanulságra nem irányul a figyelme, nem is találja meg, a fantasztikus részek azonban lekötik, ezeknek hatása alatt cselekszik, szóval akkor is, amikor az értelemnek kellene működnie, a képzelet irányítja és izgatja. Ennek a szuggesztiónak a terméke a babona.

A szuggesztiónak káros és kóros eredményei közé tartozik az önsanyargatás, az öngyilkosságszámba menő provokált vértanúság és az elfajult vallásos élet számos tünete. Kevésbbé ártalmas következménye egyes magukban véve nem elitélendő cselekedetnek a túlságos föl- becsülése (böjt). Legveszedelmesebb és legállandóbb hatása az értelem gyengítésében és az erköicsi tudat elhomályosításában áll, amire jellemző példa a tőrét előzetesen bcszentellető gyilkos. Hogy az ilyen módon szuggerált tömeg mire képes, arra, sajnos, a múlt sok és elszomorító példát nyújt. A vallásnak már nem lehet a feladata e példák szaporítása.

mintha én azt akarnám ajánlani, hogy keressen mindenki magának egy olyan társaságot, amely csupa tudósokból, nagy művészekből, szellemesen sziporkázó lángelmékből áll. Pedig igazán távol van tőlem, hogy a saját igényünket ennyire fokozzam.

Nemcsak azért, mert lehetetlenséget kívánnék, hanem azért is, mert a legtöbb esetben nincsen unalmasabb, mint egy nagy tudós, nincs excentrikusabb, mint egy nagy művész és nincs kellemetlenebb, mint egy túlszellemes ember, aki a mi rovásunkra fitogtatja szellemét. Elvégre is, mikor az ember társaságba megy, nem mindig óhajt a tudományban gyarapodni, a művészetben mélyülni, hanem mindenekelőtt a lelki felfrissülésre óhajtozik. Már pedig micsoda üdülés van abban, ha valaki az ő olvasottságával vagy tudásával reá fekszik egy társaságra s álmosságig gyötri a tudomány szőrszálhasogatásaival. Nem tudákosságot, de őszinte közvetlenséget várunk mindenekelőtt a „jó társaságitól. Hogy milyen fonák és nevetséges az olyan társaság, ahol a közvetlenség rovására „egy magasabb nyelven“ beszélnek azt már Moliére bemutatta éles gúnyjával a „Tudós nők“-ben. Nagyon sokszor egy csengő nevetés, mely felráz melancholiánkból, egy parányi dal, mely

A terrorizmus.

A másik eszköznek szereplése véres nyomokat hagyott az emberiség történetében. Amikor róla, mint a vallás tevékenységének egyik eszközéről van szó, nem fegyveres vagy ehhez hasonló erőszakoskodásra kell gondolni, bár ez is előfordul. Vannak oly hatások, amelyek ama külső eszközök igénybevétele nélkül is ugyanazt az eredményt hozzák létre, de a lélekben; éppen úgy pusztulás jár a nyomukban, mint amazoknak, talán kevésbbé szemlélhető, de tartósabb: az elpusztított vidéket hamar be lehet népesíteni és termővé tenni, de az egyén és emberiség lelki sivárságának a gyógyítása nem megy oly könnyen és gyorsan.

Említeni sem kell, hogy a vallás önmagával jön ellentétbe, ha ehhez az eszközhöz folyamodik. A vallásnak, mint erkölcsi, javító és boldogító, isteni eredetű intézménynek a saját eszméiben, képzeteiben, fogalmaiban van a nevelő, javító, boldogító és hódító ereje. Pl. a legfőbb lényről oly fogalmakat kell hirdetnie, amelyek a tömeget a legfőbb lény tiszteletére és csodálatára bírják s emez érzelmek megteremtésével a tömeg cselekedeteit is helyes irányba tereljék. A most említett eszköz alkalmazásával azonban megsemm siti ama nemes érzelmeket és a legfőbb lényt is a szolgálatába hajtja erőszakos munkájának igazolására, sőt támogatására, amennyiben e munkát a legfelsőbb lény kívánsága szerint valónak tünteti föl.

A terrorizmus, mint kormányzati szükségelv sokkal ismeretesebb, semhogy bővebben kellene vele foglalkozni ; hogy a vallás, illetve némely vallás alkalmaszivünkig szól, egy pár kedélyes szó, melyet hozzánk intéznek jobban felüdit, mint egy sziporkázó szellemes rögtönzés. Nem tudni, hogyan és miképen, de megindít lelkünk mélyén egy egész sereg gondolatot, felkölti tettvágyunkat és továbbsegít az eszmék szerete- tében. Gyönyörűen írja Maeterlink magamagáról: „Alapjában mi emberek lélekből-léleknek élünk. Ha én ma este megunva az egyedüllétet az emberek társaságába megyek, bizonyára arról fognak nekem beszélni, hogy a zivatar leverte a körtéket, a kikötő a dermesztő hideg miatt befagyott stb. Vájjon azért jöttem-e? És mégis, mikor e társaságból hazamegyek úgy érzem, hogy lelkem új kincsekkel van tele, új erőtől, buzog, csak úgy mintha az estét Plátoval, Sokratessel, vagy Markus Auréliussal töltöttem volna. Amit az ajkuk beszélt azt halhatatlanná tettem amellett, amit az ő személyes jelenlétük számomra jelentett. Mert lehetetlen az ember számára, hogy magát ne úgy mutassa, mint aki végtelen nagy és csodálatra méltó“.

Maeterlink felfogása szerint tehát a társas érintkezés üdítő, felemelő hatása magában az ember csudálatos természetadta nagyságában rejlik. Már magukból az emberekből árad ki valami szuggesztiv erő, amely reánk